Ha így folytatjuk, szerinte száz év múlva nem lesz magyar irodalom.
Ahogy arról beszámoltunk, abszurd interjú jelent meg hétfőn a Telexen Demeter Szilárddal. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója ebben többek közt azt mondta, hogy szerinte
ki kéne kukázni a magyar irodalom 80 százalékát.
Nyilatkozatát közfelháborodás követte, a József Attila-díjas Péterfy Gergely, de a világhírű operaénekes (egykori fideszes képviselő) Gulyás Dénes is elítélően írt Demeter szavairól.
Kedden késő délután még Fürjes Balázs fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár is elítélte a botrányos nyilatkozatot Facebook-oldalán.
Demeter Szilárd szerdán a Mandiner hasábjain, vitairatban üzent az őt bírálóknak.
Demeter arról ír, hogy szerinte a magyar irodalom a románnal és a lengyellel ellentétben nem végezte el önmaga revízióját, a kortárs magyar irodalom jelentős része azonban „mintha-irodalom”.
„Mi még mindig csak eljátsszuk az írót. A nagybetűs szakma veregeti egymás vállát, díjazzák egymást, és önnön fontosságuktól eltelve nagyívben tesznek az olvasóra”
— fogalmaz, hozzátéve, hogy szeretné megélni azt az időszakot, amikor
„magyar szerzők tucatjait ujjongva olvasom, és annyira jók, hogy alig bírom kivárni a következő remeket”.
Szerinte sajnos nem így van. Hangsúlyozza az írásban, hogy ő három éve mást sem csinál, mint próbálja a kortárs magyar irodalom művelésének feltételeit jobbá tenni.
Ezután felsorolja, mi mindent tett az irodalomért, hozzáfűzve, hogy a személyes ízlését mindvégig zárójelbe tette, mivel
„teljesen érdektelen, hogy ki melyik pártra szavaz, ha jó műveket tesz le az asztalra”.
Ugyanakkor megjegyzi az írásban, hogy a pártpolitikai elkötelezettség sem mentség a teljesítmény hiányára.
Úgy véli, a szakmából eltűnt az igényesség.
„Régebben a teljesítményt süvegeltük meg, ma a státust. Kiírja a magyar író a közösségi médiába, hogy magyar író vagyok, tehát igazam van, kalapot le, vagy leverik az elvbarátaim. Vita lezárva”.
A kulturális elit ma képmutató szerinte.
„Sajnos, a kultúrbékének vége van, és nem mi vetettünk véget neki.
Éppen zárójelezik a nyugati kultúrát, a jóemberkedő értelmiség meg annak hajol alá, hogy
mindent bűnösnek nyilvánítanak, amit fehér bőrű ember alkotott.
Ha megnézzük például az irodalmi Nobel-díjak (a díjazottak személyén keresztül kinyilvánított) üzeneteit, akkor azt valószínűsíthetjük, hogy világirodalmi szinten sem a teljesítményt értékelik, hanem azzal van elfoglalva a kulturális elit, hogy vélt vagy valós sérelmeket kompenzáljon.
Addig nézzük lehajtott fejjel a köldökünket, amíg bele nem merevedünk ebbe a pózba”
— folytatja az eszmefuttatást, majd sorait azzal zárja:
„Nem kell úgy táncolnunk, ahogyan fütyül az egyre őrültebb nyugati szél. Csakhogy a saját tánchoz saját dal szükségeltetik.
Ebben segíthet az irodalom. Mert kevés olyan irodalom van, mondta Illyés, aminek van önmagán túlmutató feladata, de a magyar irodalom ilyen. És ezt nem azért kell felvállalni, mert Demeter ezt mondja, hanem azért, mert ha nem vállaljuk fel, akkor
száz év múlva nem lesz magyar irodalom.”
