A kussolókat, a “kibekkelőket” már ugyanúgy megvetem, mint a nyíltan simulókat

“Hányingerem van. Félek. És attól is, hogy még mindig nem vagyunk az alján. Fúrunk lejjebb, iszonyú bugyrokba, feltörik a gyűlölet.

Ma még csak felirat a plakáton, hogy ilyen olyan zsidó, ma még úgy vannak megnevezve, hogy „azok”, történnek egymás után a gyűlöletpillanatok, van helyük a fejekben, a szívekben, a hatalmas szobrok árnyékában, lesz belőlük gyűlölettörténet, massza, tömeg – megint.

Talán ezek után nyilvánvaló, hogy ugyanúgy megvetem most már a hallgatókat, az „alámerülőket és kibekkelőket”, mint akik nyíltan egyetértenek és simulnak. Ők ugyanis ugyanúgy építik ezt a komplexumot, ugyanúgy téglái, részei az egésznek. (…)

Igen, mi magunk hagyjuk gyávaságból, hogy a rezsim virágozzon. Kérem a hangokat! Kérem azokat, akiket felháborít, félelemmel tölt el és/vagy undorít, ami folyik itt, beszéljen, szóljon, kiabáljon!

Kedves Hallgatóink! Jó ugye a többség által kitámasztva lenni? Jó ez a büdös akolmeleg? Biztonságos a közös hang, a közös platform?

Én csak parancsra tettem, védekezik a pártkatona. De szomjaztad azt a parancsot – teszem hozzá én.

Beosztottország hajbókol a főnök előtt, és elhiszi, nem az övé a felelősség. Hahaha.”

Karafiáth Orsolya (24.hu – A teljes írást itt találod.)

Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!