Össze kell fogniuk a gazdáknak, hogy megoldást találjanak a történelmi aszályra Magyarországon.
Amíg a gazdák képtelenek összefogni egymással, és amíg a kormány nem költ folyamatosan, évről-évre elegendő pénzt a belvízelvezető csatornák tisztítására, karbantartására, addig mindig lesznek olyan fájdalmas évek, mint a mostani, amikor az alföldi területeken több száz milliárdos károkat kell elszenvedniük a gazdáknak az aszály miatt — mondta Raskó György agrárközgazdász, az Antal-kormány korábbi közigazgatási államtitkára a Népszavának.
A közgazdász úgy látja, már régen ki kellett volna alakítani a folyók mentén azokat a melléktározókat, amelyek a tavaszi áradáskor felfogják a plusz vizet, majd továbbvezetik az egyébként országszerte kiépített belvízelvezető csatornákba, biztosítva onnan az öntözés lehetőségét. Ez a csatornarendszer ma meglehetősen elhanyagolt, sok helyen benőtte a medret az aljnövényzet, így nem alkalmasak arra, amire eredetileg kitalálták őket. A hálózatot nem lehet kampányszerűen, például az aszálytól megijedve karbantartani,
erre minden évben milliárdokat kellene költeni, ahogyan azt például Hollandiában vagy Olaszországban teszik.
Raskó György kiemelte: a kormány aszálykárok enyhítésére hozott intézkedéscsomagja nem több reklámfogásnál, hiszen
annak a valós támogatási tartalma legfeljebb 10 milliárd forintra tehető, ami egy stadion árának nagyjából fele, harmada.
A lap megjegyzi, beszédes adat, hogy az Orbán-kormány közel 400 milliárd forintot költött stadionokra, míg Nagy István agrárminiszter bejelentése szerint, mostanáig 45 milliárd forint támogatást kaptak a gazdák öntözésfejlesztésre s további 70 milliárd forintot terveznek ilyen célra.
Elvétve ugyan, ám akadnak példák Magyarországon is arra, hogy összefognak a gazdák, és saját maguk építenek ki öntözőrendszert. Lajoskomárom környékén, ahol Raskó György is gazdálkodik, csaknem harmincan alakítottak egy olyan vízgazdálkodási társulást,
amely 450 hektáron biztosítja az öntözés lehetőségét.
Az ilyen beruházások viszonylag gyorsan megtérülnek – tette hozzá az agrárközgazdász – s egy olyan, külföldről hazatelepült, Körösladány mellett gazdálkodó férfi példáját hozta fel, aki saját beruházással tette rendbe az elhanyagolt csatornahálózatot, vásárolta meg a szivattyúkat.
Nagy István korábbi Jász-Nagykun-Szolnok megyei vízügyi igazgató, a belvízelvezető rendszer és az öntözőcsatornák karbantartását túl más, az aszály hatásait enyhítő javaslatokat fogalmazott meg a lapnak: mint mondta, sajnálatos módon
nem használjuk ki a felszín alatti vizekben rejlő lehetőséget,
hiszen okosan, a megfelelő helyen és körültekintően fúrt kutakkal, a kivett vizet később visszajuttatva ebből szintén öntözni lehetne.
Az sem lenne ördögtől való – tette hozzá – hogy a jelenleginél több duzzasztóművet telepítsünk a hazai folyóinkra, nem energiatermelési céllal, hanem a mezőgazdaságot kiszolgálva. A Tiszán most kettő ilyen létesítmény van, a tiszalöki és a kiskörei, és ezek térségében a tapasztalatok szerint jóval kisebb a talajszárazság. A víztározókban lévő hatalmas vízmennyiség ugyanis egyfajta kapilláris-elv alapján a környékbeli területeken is viszonylag magasan tartja a felszín alatti vízszintet. A Körösökön négy, a Zagyván egy, a Dunán két duzzasztómű van, de ezt a számot Nagy István szerint lehetne növelni. Más kérdés, hogy a duzzasztóművek, a vízlépcsők felemlegetése ma hazánkban Bős-Nagymaros miatt még mindig indulatokat vált ki, a ilyen beruházásokról a széles nyilvánosság előtt így egyelőre kevesen beszélnek.
Az agrárszakemberek szerint csak úgy lehetne elkerülni a mostani aszályhoz hasonló helyzetet,
ha a vízügyi szakemberek a gazdákkal közösen működtetnének úgynevezett vízhasznosítási társulásokat,
ahol az eltérő érdekeket is össze lehetne fésülni. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a hazai vízügy nincs tekintettel a mezőgazdaság szempontjaira, nem abban érdekelt, hogy a folyóinkban áramló bőséges mennyiségű vízhozam egy részét felfogja és tovább hasznosítsa, hanem abban, hogy
az áradás miatti többletvíz minél hamarabb elhagyja az országot.
