Vélemény.
A kormány csak látszólag turkál a nők méhében: akit az új rendelet megingat az abortuszban, az persze közvetlenül ezt érzi, de valójában a különféle testnyílásainkban turkálva az agyunkig tervez eljutni. Ha nem tűnik fel, akkor részben már sikerült is.
Nem lesz statisztikailag mérhetően több újszülött azért, mert a terhes nőkkel meghallgattatják a magzat szívhangját, a kormánynak fontosabb feladata van, mintsem hogy véres-nyálkás méhekben turkáljon:
előkészíteni a terepet a fajsúlyosabb rendeletek számára.
Önmagában ugyanis az abortuszrendelet nem is jelentős dolog: legyen róla papír, hogy az anya látta a „magzati életfunkciókat”. Lesz is papír, amíg a betegei fontosabbak az orvosnak, mint az állampolgári kötelességei, illetve amíg lesz papír, amire lehet hülységeket írogatni.
Az a benyomásom, hogy ezzel a lépéssel a kormány azt teszteli, hogy mennyit lehet az állami beavatkozásokból, felnőttek nevelgetésből, terelgetésből, képmutató erkölcsi leckéknek alávetéséből lenyomni az állampolgárok torkán.
Mikor jön el az a pont, hogy elkezdik felöklendezni a gennyes rendeleteket? Vajon felöklendezik, kapálóznak, vagy inkább alul ürítik ki; esetleg kómába esnek? Ezek a fontos kérdések.
Külön biztosító tényező az ellenállási hajlandóság felmérésében, hogy a férfiakat ez nem érinti úgy, mint a nőket. Ha fel is háborodnak a nők, a férfiaknak valószínűleg nem üti meg az ingerküszöbét: magasra lett már az is emelve az elmúlt években és hát érkeznek az irdatlan rezsiszámlák, jobb dolguk is van, mint, hogy teoretikus szívhangokon túráztassák az agyukat. Nőügyekkel pedig ugye, nem foglalkozunk.
Márpedig ha az állam beleavatkozik a polgárok magánéletébe, azaz sunyi módon bele akar mászni az agyukba, akkor az nem nőügy. Azért nem vesszük már észre, hogy valójában milyen szaros már a koedukált állampolgári ketrec, ahol csupán egy újabb adag ártatlan, bár fullasztó kukoricának álcázott rendeletet tömtek belénk, mert évek óta gyűlik benne a szar. Egy adaggal több már szinte fel sem tűnik annak a lakónak, akinek nem éppen a homlokát találta el.
A cél ugyanis biztosan nem az, hogy évente néhány abortuszt megakadályozzanak ezzel a lépéssel, hanem annak normalizálása, hogy az állam erkölcsi iránymutatást ad, sőt ki is kényszeríti, hogy azt kövessék az állampolgárok.
Ha van rá mód, ezt úgy próbálják elérni, hogy akkor se tűnjön fel, hogy szereptévesztésben van a teljes kormány, amikor a torkunkon lenyomott táp által létrejött szartengerben fuldoklunk. Így lesz társadalmi ügyből perifériás, eleve kevés nőt érintő „nőügy”.
Ahhoz, hogy ez működjön, sunyiban kell csinálni: a lakosságnak csupán elenyésző része abortuszellenes, így a kormány saját portáljain nem szerepelt kiemelt helyen a hír az új rendeletről, inkább az igazságosztó radikáliskeresztény kommentátorok véleménye látható arról, hogy ez miért jó.
Hiszen azt sokkal könnyebb lenyelni, hogy valakinek az a véleménye, hogy a „gyerek a szívhangjával” üzen az anyának „az utolsó szó jogán”, mithogy „rendeletet hoztunk arról, hogy a szükségesnél kellemetlenebb lesz az abortusz”.
Dúró Dóra, akinek a fejéből kipattant, hogy Magyarorsszágra kéne importálni az amerikai ultrakonzervatív ötletet a szívhangról, erről persze mit sem sejt, hiszen különben zavarná, hogy állam állandóan azon van, hogy a jószaginak önrendelkezéséből csipegessen; legalábbis, amikor a kovidról volt szó, akkor nem támogatta az állami szülősködést.
Ő a saját kásáját kevergeti: vagy elvette az eszét az anyaság, mert négy gyereket szült és szemlátomást úgy gondolja, hogy ha neki ez bejött, akkor másnak is be kell, hogy jöjjön, akár van pénze, partnere, vágya a gyerekre, akár nincs. Persze az is lehet, hogy Dóra leginkább úgy gondolja, hogy szép politikai karriert lehet befutni az ilyen eszmékkel: ebben igaza is van, a kormány teszt-tömőnek használja őt: ebből el lehet tartani négy gyereket szépen.
Külön el lehetne vitatkozni róla, hogy mind abszolút, mind relatív etikák szerint milyen jogok illetik meg a magzatokat. De azon, hogy felvázoljuk a legszigorúbbtól, amely szerint a magzat élete egyanértékű az anyáéval, a legmegendőbbig, amely a magzatot egy kivágandó anyajeggyel tekinti egyenértékűnek, már rég túl vagyunk.
Ki képes ezt végiggondolni úgy, hogy a gigája pattanásig feszül a beletömött táptól? Hatása csak az olyan mondatoknak van, hogy a „magzat üzen az anyának az ultolsó szó jogán”.
Tegyük fel, hogy egy idegrendszerrel nem rendelkező magzat kommunikálni képes morális ágens: vajon mit üzenne az anyjának, aki nem tudja, vagy nem akarja vállalni? Tényleg azt üzenné, amit Dóra feltételez? Hogy őt szeretni kell? Vagy inkább azt, hogy „nem akarok szerető szülő és biztonság nélkül egy teleszart ketrecben élni, ahol naponta fulladásig tömnek”?
