Vélemény.
Mielőtt még magamra vonnám annak a vádját, hogy én akarom megmondani, mit jelentenek a nemzeti keresztény értékek, leszögezem, hogy ez sem nem célom, sem nem tisztem.
Előző írásomban utaltam arra, hogy milyen kiváló kommunikációs fordulat a kormánypárt részéről a “nemzeti keresztény érték” (a továbbiakban: NKÉ), éspedig azért, mert egzakt jelentést lehetetlen adni neki, tehát mindenki úgy magyarázza, ahogy szeretné, a szavaknak így együtt viszont van egy pozitív csengése, amire jó érzés rácsatlakozni.
Ilyenkor szoktak csapatostul felhördülni a jobboldalon, hogy igenis van jelentése, és itt általában letolják egy szuszra az összes ezzel kapcsolatos Fidesz-tirádát, a cizelláltabbak meg elkezdik felsorolni, hogy nekik, személyesen mit is jelent a nemzeti, a keresztény meg az érték.
És itt van a kutya elásva, mert láss csodát, ahány nemzeti keresztény ember, annyiféle egyéni magyarázat születik (a közös pont a Fidesz-tiráda).
Ez ugyanis nem egy szócikk az értelmező szótárban, amiről objektíven le lehetne írni, hogy pontosan mire is referál.
Nem azt mondom, hogy az NKÉ semmit nem jelent, hanem azt, hogy százmillió dolgot jelenthet, amelyek közül mindig azt lehet előkapni, amelyik az adott személy számára a legfontosabb, vagy amelyik az adott vitában éppen jól jön.
Ezt a kibogozhatatlan fogalom- és referenciahalmazt kiválóan össze lehet mosni továbbá magával a kormánnyal, amely viszont nagyon is konkrét személyekből áll.
Példa: — Donáth Anna hazaáruló! — Miért? — Mert feljelentette a saját hazáját az EU-nál! — De hát ő nem a hazáját jelentette fel, hanem jelezte, hogy a kormány… Á, hagyjuk.
Az NKÉ jelentését ráadásul pont a fentiek miatt jórészt csak érzelmi alapon, szubjektív módon lehet körülírni: “számomra ezt jelenti, ezért és ezért”.
Még hivatkozási pontunk sincsen hozzá, valami olyan, amihez biztosan tudunk nyúlni, ha körül akarjuk írni ezt a kategóriát. Egy összetett matematikai probléma megoldására segítséget jelenthet a Thalesz-tétel vagy a másodfokú egyenlet megoldóképlete, itt azonban nincs mit elővenni, ha pontos megfejtést szeretnénk.
Nincs is pontos megfejtés.
Amióta egyáltalán beszélgetünk nemzeti és keresztény értékekről (utóbbiról jó régóta, előbbi csak a romantika korában nyert létjogosultságot), ezeknek a szavaknak a lobogójával nagyjából minden korban más és más súlyos bűnt és/vagy aljasságot próbáltak betakarni azok, akiknek ehhez megvolt a hatalmuk és a praktikáik.
Egészen nagyban, állami vagy egyházi szinten, de egészen kicsiben, az egyén szintjén is. Királyok és egyházi méltóságok, de egyszerű parasztemberek vagy házmesterek is előszeretettel nyúltak (nyúlnak) ezekhez az általuk egyébként teljesen értelmez(het)etlen fogalmakhoz, hogy a stiklijeiket alájuk rejtsék, vagy általuk találjanak igazolást a bűneikre.
Éppen ezért az NKÉ halmaza teljesen önkényesen alakult és alakul ma is, hol ez, hol az kerül bele vagy épp ki belőle.
Ezt azért nagyon fontos megértenünk, mert így egy pillanat alatt láthatóvá válik, hogy ezek nagyon rugalmasan használható, gumizható és nyúlós szavak; ahogy az is világos lesz, hogy aki viszont a mikrokörnyezetében, személyes síkon használja őket és hisz is bennük, az nagyon is komolyan veszi mindazt, amit számára jelentenek. Még akkor is, ha a gumizás lehetőségével tudatosan vagy öntudatlanul maga is él.
(Ne beszéljünk most az álszentekről, majd a végén.)
Épp ezért ha valaki előveszi minden politikai viták aduászát, az NKÉ-t, akkor én először arra leszek kíváncsi, hogy ő mit ért alatta, és nem söpröm le az asztalról mint semmitmondó lózungot.
Kormánykommunikáció szintjén ugyanis természetesen ez nem más, mint lózung (a fent említett Fidesz-tiráda), giccses díszű nemzeti pántlikás pohár, amibe azt töltenek, amit akarnak: lehet benne idegméreg, vizelet vagy tokaji aszú is, kívülről nem látszik, a szagát meg csak az érzi, aki kíváncsian közel megy és megvizsgálja, mi van a pohárban.
Egyéni szinten azonban az NKÉ-nek legtöbbször nagyon is van jelentése, méghozzá erős és komolyan vett jelentése van.
Teljesen fölösleges úgy vitatkozni az NKÉ-ről, hogy mi azt értjük alatta, amire szerintünk a kormány használja (tehát lózungnak gondoljuk), a vitapartnerünk meg egész mást gondol, és adott esetben tényleg a hazafias krisztusi érzéseit sértjük meg, amire senkinek nincs semmi szüksége.
Az a jelenség, hogy a patrióta pátosz mázával mi mindent lehet mutatóssá vagy elfogadhatóvá tenni, természetesen képezheti és képezze is kritika tárgyát.
De ezzel privát vitákban személyeskedni, odaszúrni, gúnyolódni hülyeség és improduktív.
Miközben muszáj látni, hogy mennyire zseniális kommunikációs húzás is ez, és mennyire jól működik (azért ne dicsérjük meg nagyon a Fideszt, mert nem ők találták ki).
Ha az NKÉ-ről mint jobboldali kommunikációs panelről, és nem mint fogalomkörről beszélünk, akkor az a legdühítőbb benne, hogy a maga sokféle értelmezési tartománya ellenére is (mindben külön-külön és együtt) roppantul differenciálatlan jelentésekkel bír, miközben a differenciáltságot a másik oldalon számon kéri.
Példa: — Neked nem jelent semmit Erdély, Wass Albert meg a nemzeti eszmék! Akkor nem is vagy magyar, hanem hazaáruló! — Nem arról van szó, hogy nem jelent semmit, csak Erdélyhez én másként viszonyulok, Wass Albert szerintem közepes lektűríró és… — Nem is olvastad! — De igen, olvastam… — Akkor meg főleg hazaáruló vagy, ha mégis ezt gondolod! — Én nem, csak szeretek egy dolgot több oldalról megvizsgálni és… — De pont hogy egy oldalról vizsgálod, libernyák oldalról! — Á, hagyjuk.
Hogy az NKÉ által kommunikációs panelként okozott károkat enyhítsük, üdvös lenne mellétenni valami hasonlóan jól működő fordulatot ellenzéki oldalról.
Olyat, ami ugyanennyi vagy még több embert szólít meg, és azt aztán nem arra használni, hogy a közpénzlopást meg a hatalmi őrületet elfátyolozzuk vele, hanem valós és megfogható értelmet adni neki.
Na de elkalandoztam.
A másik problémás pont az NKÉ-ben, hogy nagyon sokunk számára itt a “libernyák hazaáruló” oldalon szintén jelent ez valamit egyéni szinten, a személyes életünkben is, amit meg amott nem hisznek el.
Azt a mondatot például, hogy “én szeretem a hazámat”, nekünk mintha nem lenne szabad kimondani anélkül, hogy telibe ne kapna valami Fidesz-troll azzal, hogy nemúgyvanaz.
Pedig én például nagyon szeretem Magyarországot.
És nem “nem szeretem” azt, ami az utóbbi időben lett belőle, hanem sajnálatot érzek iránta.
Itt a libernyák oldalon a legtöbben ráadásul úgy értelmezzük az NKÉ-t, hogy a hazaszeretetbe belefér az, hogy más nemzeteket viszont nem utálunk, a keresztény értékekbe pedig az, hogy jól megvagyunk a nem keresztényekkel is. Netán nem is vagyunk keresztények, mert más a vallásunk, vagy egyáltalán nem is érdekel minket a vallás mint olyan.
Úgy gondoljuk, hogy ünnepelhetjük a klasszikus felállású sokfős családunkat akkor is, ha mások nem olyanban élnek, továbbá örülhetünk akár az ő teljesnek megélt családjuk felett érzett örömüknek is, ha már. Vagy ha nem tudunk, nem akarunk örülni ennek, akkor világos, hogy ezzel nincsen dolgunk, így nem is foglalkozunk vele.
Ez a nemzet- és kereszténységfogalom tehát nem leszűkíti a lehetőségeinket, hanem éppen ellenkezőleg. Nem kizár, hanem befogad. Nem csípőből támad, hanem kérdéseket tesz fel. Ezt tényleg nehéz elmagyarázni annak, aki az NKÉ-t kirekesztési alapon, valamivel örökösen kontrában definiálja és érzi a magáénak.
Példa: — Hazaáruló vagy! — Nem, szerintem nem vagyok, én nagyon szeretem a hazámat. — Nem szereted, mert el akarod árasztani terrorista migránsokkal! — Dehogy akarom elárasztani, én csak azt mondom, hogy mindenki emberhez méltó körülményeket és bánásmódot érdemel addig, amíg… Á, hagyjuk.
Az NKÉ-nek azonban azzal a formájával van a legnagyobb gond, egyben a legtöbb indulatot is az szüli az ellenzéki oldalon, amit a nagypolitika kényelmes meleg kabátként magára húz, és elbújik alatta.
Ez ugyanis vérforralóan cinikus és álszent, és nem elsősorban akkor, amikor Szájer József két Miatyánk közt kiugrik egy melegorgiára, de nem is akkor, amikor az igazságügyi miniszterünk épp a házasság hetén találja beadni a válókeresetet.
Akik viszont ájtatos pofával a nemzet gyarapodásáról beszélnek, vajon miért menekítik mesés vagyonukat adóparadicsomokba? Akik kereszténynek mondják magukat, miért tussolják el papjaik bűneit? Akik az élet szentsége mellett teszik le a voksot, miért szarnak bele egy gyerek életébe abban a pillanatban, hogy megszületett?
Akik a vélemény szabadságát hirdetik, miért gyűrik maguk alá az egész magyar médiát? Akik fennkölten beszélnek forradalmainkról, miért használják az évfordulókat aktuálpolitikai célokra? Akiknek olyan nagyon mélyen fontos a nemzeti és a történelmi igazság, miért hamisítják a történelmet?
Akik átélt sóhajjal mondják ki azt a szót, hogy honfitárs, miért tipornák el gondolkodás nélkül a számukra ilyen vagy olyan okból nem kívánatos honfitársaikat? Akik pedig szorgalmasan térdepelnek a templomban, miért nem próbálják meg Jézus Krisztusnak legalább néhány példabeszédét értelmezni?
Megannyi kínzó kérdés. Kellene egy gyűjtés belőlük.
