Vélemény.
Beszéljünk egy kicsit arról, hogyan beszélünk.
Még mielőtt legyintve gyorsan elkattintanál, szeretném leszögezni: ez az írás nem arról szól, hogy legyünk kedvesek az epét, vért és gennyet egyszerre okádó pohos agyú neonácival is, különben lesüllyedünk az ő szintjére satöbbi. Ezek nem coelho-i „magasságok”, hanem egyszerű logika.
Hosszú távon ugyanis senkinek nem éri meg a gyűlöletre politikai vagy bármilyen kommunikációt építeni, még azoknak sem, akik évek óta ezt teszik. Pont így nem érdemes kizárólag valaminek az ellenében megfogalmazni üzeneteket, de ezt majd az ellenzékkel kapcsolatban kicsit bővebben is kifejtem.
Kívánatos továbbá bizonyos fogalmakat tisztázni: először is a gyűlölet nem egyenlő a dühvel és az agresszióval: azért keverjük őket, mert egymásból következnek. A düh lehet megalapozott és lehet félreértés eredménye is, de annak a szemszögéből, akiben születik, mindenképpen jogos érzelem, így nem tanácsos kívülről megkérdőjelezni a létjogosultságát.
A gondok ott kezdődnek, ha a kezeletlen dühből gyűlölet, abból pedig agresszió keletkezik.
Utóbbi kettő azért nem jó senkinek, mert a gyűlölködő és agresszív ember hajlamos elfelejteni az eredeti érzelem, a düh okát és irányát, így kezelhetetlenné válik.
Hiába húzzák tehát olyan elszántan és látszólag szélsebesen a gyűlölet lovai a kormánypárt közpénzből felcicomázott aranyhintaját, ha egyszer végleg megbokrosodnak, nincs az a politikai zabla, ami megfékezné őket: ekkor pedig már arra sem feltétlenül emlékeznek, hogy ki is hajtja azt hintót.
Itt még nem tartunk ugyan, de az előszele már érezhető.
Évek óta hajtogatják egyébként nagyon okos emberek, hogy miért és mennyire veszélyes egy politikai rendszert a gyűlöletre alapozni, a társadalomra, és magára a rezsimre nézve egyaránt.
A gyűlölet a látszattal ellentétben senkinek nem jó, annak sem, akiből felbuzog. Annak a felfoghatatlan mennyiségű mentális szennynek, ami most már évek óta folyamatosan ömlik ránk, két fő következménye lehet:
Megcsömörlünk tőle, és már-már immunissá válunk rá, vagy teljesen internalizáljuk, és áthatja az egész személyiségünket. Utóbbi esetben: lásd lovak. Beszéljünk most az első lehetőségről.
Te jó érzésű, okos és igazságos embernek tartod magad, mint mindenki más. Éppen ezért felháborodsz a számodra sérelmes szavakon, cselekedeteken vagy eseményeken, mint mindenki más. Nem bírod elviselni, ha úgy érzed, hogy a gyűlölet ellened irányul: hidd el, más sem.
A forgatókönyv általában mégis az, hogy borzasztó dühös leszel egy politikusi mondattól, egy kormányrendelettől, egy alkotmánymódosítástól, kicsit kik**vaanyázod magad (az ilyen hülye újságírók, mint én is, megírják publicisztikában némileg visszafogottabban), aztán jön a következő felháborodnivaló, és az előző már csak homályos emlék.
Az agyad úgy reagál a gyűlöletre, mint a reklámokra: hallod, hogy szól, látod, hogy villog, idegesít is, de jórészt fogat mosol alatta, hogy aztán tíz perc múlva megint felcsattanhass: “nem hiszem el, hogy nem lehet normálisan végignézni egy filmet!”
Vagy előfizetsz Netflixre, csakhogy míg ezzel a reklámokat ki tudod kerülni, a gyűlölet kikerülésére nincs módszer. Vagy fogod magad, és kiköltözöl a hegyekbe egy barlangba, kutyát tartasz meg csirkéket, továbbá nem kötteted be a netet.
Nagyobb gond, hogy a fentiek akkor is működnek, ha aznap már a huszadik ellenzéki politikustól hallod, hogy kormányzati cinizmus, közpénzlopás meg gyalázatos járványkezelés.
“Igen, tudjuk. És? Lapozzunk.”
Én nem azt mondom, hogy nem fontos a kormány arcátlanságairól beszélni, én csak azt mondom, hogy beszéljünk másról is. És főleg: beszéljünk máshogyan.
Hogy tegyünk az üzenetek mellé valamit, aki nem reakció, hanem akció, ami nem negatív, hanem pozitív előjelű.
Arra nem lehet politikát, pláne kampányt építeni, hogy ezt nem akarjuk.
Jó, de akkor mit akarunk? A Fidesz eddigi sikere többek közt abban is rejlik, hogy a felfoghatatlan mennyiségű gyűlölet mellé tesznek néhány szimpatikusnak tűnő üzenetet is.
Ezért jó kifejezés a “nemzeti keresztény értékek”, mert külön-külön is nehéz megmagyarázni, hogy melyik mit jelent pontosan, együtt azonban jól hangzanak, és mindenki olyan tartalommal tölti meg őket, amilyen a szívéhez közel áll. Ez a típusú kommunikáció eddig láthatóan működött, tizenegyedik éve nyögjük a következményeit.
Az ellenzéknek tehát nagypolitikai szinten nem nagyon van más választása, mint a sok “ezt aztán nem” mellé odatenni néhány “ezt viszont igen”-t. Hogy ez szerintem jó esetben micsoda, az egy következő cikk témája lesz, most csak magunkról, egyszerű szavazókról beszélek, akik nem vagyunk politikusok.
A gyűlölet szemétdombját sok apróbb, egymagában jelentéktelennek tűnő darabból rakják: egy rongyosra szakadt farmernadrág, egy szétrohadt gyümölcs, kávézacc, szaros pelenka. Egy Gazdag István-publicisztika, egy kis gyurcsányozás, egy gondolatmenet a b*zilobbiról a Hír TV-n, egy kis libsizés, egy kis férgezés, egy kis “szakadt volna anyádba a fejed”.
Bizony a “csutitörpézés” és társai is ide tartoznak.
Persze vannak, akik nagyobb tételben járulnak hozzá a szeméttelep gyarapodásához, és kamionokkal szállítják a szennyet. Na de azok a kamionok is megtelnek valahogy.
Én nem azt mondom, hogy ne legyünk dühösek, csak azt, hogy ezt próbáljuk meg nem a gyűlöletben és az agresszióban levezetni.
Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne termeljünk szemetet, mert az lehetetlen (bár vannak, akiknek sikerül), csak azt, hogy dühünk rozsdás konzervdobozával ne legyünk restek elballagni a legközelebbi szelektív kukáig.
Ha nem tesszük, csak tovább gyarapítjuk a szemétdombot, amelynek a tetején melyik kakas kapirgál? Na ugye.
P.S.: A gyűlöletmentes kommunikációnak az már csak járulékos előnye, hogy a legelborultabb káanyázók sem tudnak vele mit kezdeni, mert nem számítanak rá, a megcsömörlöttek pedig felkapják rá a fejüket. Épp, mint a reklámoknál: ha hirtelen csönd lesz, odanézel.
