Évek óta küzd az emberi jogokért és a közbeszéd megújításáért, indított sikeres kampányokat, szervezett tüntetéseket, miközben felépített egy népszerű Facebook-oldalt. A sokak által feministának tartott, de magára emberi jogvédőként tekintő Mérő Verával, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal alapítójával beszélgettünk.
Kutatások támasztják alá, hogy a koronavírus-járvány huszonöt évnyi fejlődést tehet tönkre a nők jogai terén, erre a napokban az ENSZ is felhívta a figyelmet. A karanténidőszakban a párkapcsolati erőszaknak is sokkal jobban ki voltak téve a nők, mint egyébként, de hogy kevésbé súlyos példákat is említsünk: főként ők tanultak a gyerekekkel, és még az olyan országokban is, ahol a házimunka egyenlően szokott megoszlani, 1,7-szer több fizetetlen munkát végeztek a nők tavasz óta, mint mint békeidőben. Mik a magyarországi tapasztalatok?
Az általad vázolt világjelenség a köbön. Hogy csak a szűkebb környezetemről beszéljek, én például elsősorban nőket láttam a gyerekekkel a mateklecke fölött görnyedni az online oktatás alatt. De mondok egy egyszerű példát: az elmúlt fél évben a munkamegbeszéléseim 90 százaléka, mint mindenki másnak, online zajlott.
Azt tapasztaltam, hogy míg engem legfeljebb a macska zavart meg a háttérben, a másik oldalon sokszor beszaladtak gyerekek a meetingbe, akár apró-cseprő dolgok miatt is.
Véletlen vagy sem, de az adott beszélgetések férfi résztvevőivel ez nem annyira fordult elő. Olyat is láttam, hogy valaki bezárkózott a saját pincéjébe a munkaidő alatt, a gyereknek pedig azt mondták, hogy anya nincs otthon, bár itt legalább az apa átvette a gyereket arra az időre, amíg az anya dolgozott.
Nyilván vannak pozitív példák, ahol együttműködve oldották meg a szülők a helyzetet, – egy-kettőt azért láttam magam is -, de én nagyjából csak nőket láttam ilyen helyzetben vergődni.
Van egyébként egy olyan hipotézisem, hogy talán lehet ennek az egésznek valami pozitív hozadéka is. Szerintem sokat javíthat a nők munkaerőpiaci helyzetén az, hogy a home office lehetőségei és megítélése jelentős átalakuláson megy most keresztül.
Sok esetben a visszatérés a munkaerőpiacra többek közt a gyerek miatt akadályoztatott, akivel – a jelenlegi leosztás szerint – az anyának otthon kell lenni. Persze van ennek hátulütője is: hiszen ha egész nap otthon vagy, akkor felmerülhet a kérdés, hogy miért nem végzed el a láthatatlan munkát… Szóval kétélű fegyver ez.
Az viszont egy jó kimenetel lenne, ha az online megszerezhető tudás értéke felmenne a piacon, ha a home office mint műfaj megvetné a lábát, a vezetők pedig idővel lejjebb adnak a mikromenedzsment-igényükből, így teret kaphat az is, hogy a nőkben (nem az agyszerkezetük, hanem a szocializációjuk miatt) erősebb soft skillek előtérbe kerüljenek.
Kíváncsi vagyok, mit fogunk erről pár év múlva, visszatekintve mondani, de jelenleg azért mégiscsak az a helyzet, hogy a pandémiának a felsorolt, potenciális előnyök ellenére a nők a legnagyobb vesztesei. A bántalmazottaknak pedig ez maga a pokol. Vagy akár a halál.
November 25-én volt a nők elleni erőszak megszüntetésének a világnapja. Ebből az alkalomból Varga Judit igazságügyi miniszter bejelentette, hogy a meglévő négy mellett két új áldozatsegítő központ nyílt az országban. Akkor most örülünk?
Egyrészt persze, örülünk. Másrészt szerintem valódi segítséget a kapcsolati erőszak áldozatainak az OKIT (Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat 0680-20-55-20 — a szerk.) tud nyújtani, a rendőrséggel és a védett házakkal együttműködve. Ezt mindenhol elmondom, de ha engem vernének, én az OKIT-ot hívnám, és nem a 112-t.
Ha ők kérik a rendőrséget, hogy menjenek ki, akkor ki is mennek, és nagy eséllyel olyan járőrt küldenek, aki képben van azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen helyzetben hogyan kell eljárni. Például tudja, hogy az áldozatot nem a bántalmazó jelenlétében kell kihallgatni.
De az OKIT ennél jóval komplexebb munkát végez: megszervezi a menekülést, zsilipeltetve akár több városon át menekít a bántalmazótól, jogi segítséget nyújt.
Én egyébként nem tudom, mennyivel vagyunk beljebb ezzel a két új központtal, úgy értem, nagyon jó dolog, hogy megnyíltak, de én inkább az OKIT kapacitásait növelném, abba tenném a pénzt. Az is boldoggá tenne, ha azt hallanám, hogy mondjuk az ország 50 pontján megnyitottak 50 új védett házat.
Azt mindenesetre kiemelném, hogy az EMMI – Családbarát ország együttműködés egyik nagy eredménye, hogy például a járvány előtt több ezer, áldozatokkal dolgozó szereplőt érzékenyítettek remek szakmai program alapján.
Az utóbbi 10-20 évben mennyit javult Magyarországon a helyzet családon belüli erőszak tekintetében?
Rengeteget, kezdve ott, hogy egyáltalán beszélünk a témáról. Jelentősen sikerült oldani ezt a tabut az elmúlt években. Gondoljunk bele, hogy nem sokkal a rendszerváltás után történt meg először, hogy valaki családon belüli erőszakról beszélt a Parlamentben, a kedves honatyák meg körberöhögték.
Persze, ha körülnézünk Európában, akkor vannak, akik nálunk gyorsan haladnak, de a közbeszéd, a közgondolkodás nagyon sokat fejlődött.
A rendőrség állományánál egy-másfél éve tart egy érzékenyítő program, amelynek az anyagát Borsos-Kőszegi Erika állította össze, tehát egészen biztosak lehetünk abban, hogy az szakmailag nagyon rendben van. Ez az anyag egyébként nem csak a rendőrség állományában fut, hanem minden olyan állami szereplőében, aki áldozatokkal kommunikál. Egyre többször sikerül rendőröknek is megfelelően eljárni az ilyen riasztásoknál.
Az is jó, hogy esetenként már felismerik a párkapcsolati erőszakot. Hogy csak egy példát említsek, nemrégiben történt, hogy a kórházban gyanús lett, hogy egy nőnek nem magától törhetett el a keze, és hivatalból nyomozást indítottak. Nem ez a jellemző, de jó, hogy egyre több az ilyen eset. Azzal, hogy ezt a témát jóval intenzívebben, napi szinten átbeszéljük, és a közbeszéd része lett, a társadalmi nyomás eddig sosem látott mértékben van jelen.
Szerintem minden előrelépésnek érdemes örülni. Persze nem kell naivnak lenni, nem kell, hogy illúzióink legyenek, de az biztos, hogy nem célszerű lenyelni a felmerülő kérdéseket.
Elég összetett az a szolgáltatáscsomag, amire egy áldozatnak szüksége van. Akár Varga Juditnak is fel lehet tenni azokat a kérdéseket, hogy a védett házak számával, vagy például a kényszer-kapcsolattartással hogy állunk.
Mit gondolunk arról, hogy ha valaki baltával majdnem megöli az asszonyt, akkor annak kell-e legyen joga a továbbiakban kapcsolatot tartani a gyerekeivel, vagy figyelembe vesszük azt, hogy a kiskorú gyerekek előtt, velük egy fedél alatt bántalmazni a másik szülőt kiskorú veszélyeztetésének számít.
Közben a feltételes próbára bocsátás például valóban szigorodott, viszont nem foglalkoztak azzal, hogy milyen előzmények vezetnek odáig, hogy valaki börtönbe kerüljön azért, mert bántalmazta a partnerét, illetve hogy hogyan lehetne a bántalmazást megelőzni.
Továbbra sem beszélnek a prevencióról, pedig az lenne a legfontosabb. Szóval nagyon komoly munka van még előttünk. Ettől függetlenül létrejött egy civil munkacsoport, baromi jó szakmai anyaggal, civilek segítségével, amibe a minisztérium is rendesen beletette a magáét. Ezt most már csak alkalmazni kellene.
Mérő Vera
Mit gondolsz arról, hogy a kormány nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt?
Azon mindenki nagyon kiborult, én eggyel kevésbé. Úgy vagyok vele, hogy engem nem érdekel, hogy hívják, tőlem aztán nevezhetik Nemzeti Áldozatvédelmi Programnak is, csak legyen. Akár az Isztambuli Egyezményt is használhatjuk benne mint uniós szakmai ajánlást, de akkor legyen egy ilyen házon belül, állítsanak fel rá egy ellenőrző szervet, az elért eredményekről legyenek számok, amik hitelesek és hozzáférhetőek.
A minisztériummal közösen létrehozott szakmai anyag által belőtt irányokat már csak tartanunk kellene.
Persze azt is fel kéne mérni, hogy ezt milyen forrásokból tervezi biztosítani a kormány, milyen további gyakorlati lépésekre van szükség ahhoz, hogy megvalósuljanak a célok.
Ehhez képest itt vagyunk az áldozatsegítés évének a végén, és eddig annyi történt, hogy módosult egy jogszabály, aminek semmilyen preventív hatása nincsen, illetve nyílt két áldozatsegítő központ, amitől direktben igazából egyetlen áldozatnak sem lesz jobb. Persze, az évből van még egy hónap, várjuk ki a végét, és a fair play jegyében azt se feledjük, hogy a pandémia az pandémia, ezzel nem számolhatott senki.
De mit tudnak tenni a nőjogi szervezetek akár a 16 akciónap keretében, akár hosszútávon a szájtépésen kívül annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljanak a minisztériumra?
Részben abban hiszek, hogy ügyeket kell végigvinni, és ezeknek az eredményeivel már le lehet ülni egy asztalhoz tárgyalni. A bíróság bejegyzésére váró, Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítvány profilja éppen ez lesz: stratégiai pereskedés az áldozatvédelemben, és az ehhez kapcsolódó kampánytevékenység, a társadalom és a jogalkotó szintjén.
Mondok egy példát: a borsodnádasdi gyilkosság esetében az elkövető azzal érvelt, hogy nem ő ölte meg az áldozatot, hanem csak megijedt, amikor megtalálta a holttestet, és attól akart megszabadulni. Ez nyilván nonszensz, de nem egyedi az érvelés, több hasonló ügyben felbukkan ez a motívum.
Most, hogy lezárult az ügy, egy esetleges BTK-módosító beadványban már lehetne azzal érvelni, hogy ha a holttesttől való megszabadulás bűncselekményének büntetési kerete közelítene a gyilkosságéhoz, akkor máris nem érné meg ezzel érvelni egy tárgyaláson.
Ügyeket kell végigvinni széles nyilvánosság előtt, ezzel pedig társadalmi nyomást gyakorolni. Hogy ez működik, azt Renner Erika és Orosz Bernadett ügyén is láthattuk.
Mik a tapasztalataid: a magyar nőjogi szervezetek, mozgalmak, aktivisták mennyire tudnak együttműködni bizonyos ügyek érdekében?
Erre csak olyan kiábrándító válaszaim vannak, hogy inkább nem mondom őket.
Ha konfliktusok vannak, akkor mik azok, már ha lehet erről beszélni?
Persze, hogy lehet. Alapvetően szerintem ezen a terepen nagyon erős a kompetenciaféltés. Amikor én elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, akkor egy nagyon barátságtalan közegbe érkeztem.
A Nem tehetsz róla tehetsz ellene-videókkal kezdtem az aktivizmust. Biztosan sokan emlékeznek még a pécsi rendőrség áldozathibáztató videókampányára, aminek az volt a lényege, hogy a nők hogyan tudják megelőzni a nemi erőszakot. Mi erre válaszul előálltunk egy saját videóval, ami azt az üzenetet hordozta, amit szerintünk már az eredeti kampánynak is kellett volna hordoznia. Ami akkor megtehető volt azért, hogy ez a kezdeményezés csírájában elhaljon, azt nagyjából meg is tették velünk, kevés üdítő kivételtől eltekintve.
De nemcsak az én problémám ebben a közegben, hogy nehéz együttműködni és konszenzusra jutni. Akár nüansznyi elvi vitákon el tudnak menni nagyobb dolgok.
Nagy fájdalmam, hogy a nőjogi szervezetek és aktivisták nem igazán összetartóak: ezen még sokat kell dolgozni.
A végső célok ugyanazok, mégis részletkérdésekben alakulnak ki nagy ellentétek. Ilyen például a transzügy is. Hogyan lehetne az állaspontokat közelíteni?
Inkább hoznék egy példát: Vannak az abolicionista feministák, és vannak a szexpozitívak. Utóbbiak az önrendelkezés vonalán indulnak el, másképp gondolkodnak szexmunkáról és pornóról, megkülönböztetik a szexmunkát a prostitúciótól, míg az abolicionisták például azt gondolják, hogy ezek minden formája erőszak. Ezzel gyakorlatilag egy kalap alá veszik mondjuk Jenna Jamesont és az ukrán emberkereskedelem 12 éves áldozatát.
Szerintem tök érthető, ha valaki szerint a kettő nagyon nem ugyanaz. Jenna Jameson nem egyenlő az ukrán gyermekprostituálttal. Azt gondolom, hogy ezeket nem kéne összemosni, ahogy azt sem, ha valaki saját választásából, maga szakállára, akár élvezetből dönt a szexmunka mellett, azokkal, akiket mondjuk a partnerük kényszerít prostitúcióra.
Ez például egy kibékíthetetlen ellentétnek tűnik a feminizmus berkein belül is, mert az abolicionisták ebben a kérdésben nem tűrik a vitát.
Muszáj mindenben egyetérteni feminista körökben?
Én mindig azt mondom, hogy ügyek mentén kell együttműködni, megtalálva egy közös minimumot, amiben mind egyetértünk, hogy például senkit ne bántalmazzon és ne kényszerítsen egy futtató. Ebben egyet lehet érteni, azután gondolkodjunk taktikusan, stratégiában, nézzük meg, hogy minek kell megvalósulnia ahhoz, hogy ez megszűnjön. Egyébként meg mindenki gondolhat, amit akar.
Én nem vagyok feminista, csak rálátok erre a diskurzusra, mivel a nőjogi szervezetek nagy része egyben feminista is.
Magamat nem vallom feministának, mert nem otthonos a számomra. Egyszerűen azért, mert a feminizmus végtelenül sok dolgot jelent. Félreértés ne essék, nem szégyen feministának lenni, csak szerintem az önrendelkezéshez kell tartozzon az is, hogy annak vallom-e magam.
Én például emberi jogvédőnek vallom magam.
Ha már magyarázni kell, hogy én melyik feminista vagyok, hogy nem az a fajta, aki mondjuk férfierőszakról beszél, az az én keretrendszeremben régen rossz. Az emberi jogvédő kifejezés azért jó, mert azt nem kell magyarázni: az pontosan az, ami.
Az IKEA a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjára kijött egy figyelemfelkeltő reklámmal, aminek egy bántalmazott nő a főszereplője. Több férfiszervezet is felháborodott, petíciót indítottak, bojkottálják az IKEA-t (persze hogy ezt a gyakorlatban hogyan kivitelezik, az rejtély). Mit gondolsz erről?
Van létjogosultsága annak, hogy beszéljünk a férfiak elleni erőszakról, de amúgy elmennek a picsába. A nők elleni erőszak témája kapcsán minden egyes alkalommal azt rángatják elő a hajánál fogva, hogy de férfiak elleni erőszak is létezik. Szerintem is létezik, nem is hallgatom el, mert minden áldozat fontos, és mert ahhoz, hogy megszüntessük, meg kell értenünk a bántalmazás, az elnyomás struktúráinak minden válfaját.
De uraim, ha valamiről keveslik a beszédet, akkor tessék arról beszélni, diskurzust kezdeményezni!
Persze — egy marginális csoporton túl — ez a szembeállítás szerencsére nem is jellemző. A férfiak többsége, ahogy én látom, nem érzi szükségét az efféle hasonlítgatásnak. Ahogy én sem: az én fülemben a férfierőszak kifejezés pont úgy cseng, mint a cigánybűnözés.
Ahogy én nem beszélek férfierőszakról, úgy elvárom azt is, hogy amikor viszont a nők elleni erőszakról beszélek, akkor ne kelljen a nyilvánvalón vitatkozni. A párkapcsolati és családon belüli erőszak áldozatainak elsöprtő többsége nő, a halálos áldozatok pedig gyakorlatilag csak közülük kerülnek ki, az elvétve előforduló esetek, amikor a nő öl, többnyire reakciók az évekig tartó bántalmazásra.
Egy szóval sem azt mondom, hogy a férfi áldozat nem számít, mert kicsi szám ők a statisztikában, mert az nagyjából az a módszer lenne, amivel a transzexkluzív radikális feministák kirekesztik a transznőket a feminista diskurzusból. Csak a megértés kulcsa az objektív vizsgálódás, és ezt minden szereplőre értem.
Soha nem hittem abban, hogy bármi értelme is lenne bárkinek a jogáról úgy beszélni, hogy közben valaki másnak a jogait betámadom, lejjebb sorolom. (Na jó, a gyerekjogok vannak legfelül, de ha belegondolunk, ez elég logikus.)
Ha az Apák az Igazságért a férfiak elleni erőszakról akar beszélni, ám tegye. A magam platformjain én is rendszeresen teszem, mivel a kirekesztés semmilyen formájában sem hiszek. Többek közt ennek is köszönhető, hogy a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldal közösségében az aktív résztvevők körülbelül fele férfi.
Igyekszem olyan témákról is beszélni például, mint hogy csak azért, mert mondjuk egy tanárnő fiatal és csinos, még ne ítéljük meg másként, ha a diákját zaklatja, mintha ezt egy vele egykorú férfipedagógus tenné.
A pornóban a fiúk kapcsán ugyanúgy problémásnak látom, hogy a gyerekek elsődleges tájékozódási pontja a szexualitásról az, amit ott látnak. Ha az első tapasztalataikat szerző fiúk úgy próbálnak bánni a partnerükkel, ahogyan azt a mainstream pornóban látják, abban ők is sérülnek, nemcsak a lányok.
Az emberi jogokról kell beszélgetni, ezen belül persze a nők jogáról, és azért beszélünk erről külön, azért kap nagyobb hangsúlyt, mert a statisztikákban jóval nagyobb arányban vannak női áldozatok, és ez nem véletlenül van így. Ez egy, a teljes társadalmat érintő strukturális probléma, amit patriarchátusnak hívunk.
Tény, hogy a nőket érő erőszak ebből ezer szálon levezethető, és mint ilyen, speciális erőszakforma, de ez nem jelenti azt, hogy férfiakat nem ér erőszak. A különbség az, hogy őket többnyire nem azért éri erőszak, mert férfiak.
Mérő Vera
Mennyire befolyásolja a közbeszédet és a közgondolkodást az, ahogyan a kormányunk a nőkről kommunikál? Értem ez alatt a “világ azé, aki teleszüli”, “nőügyekkel nem foglalkozom”, és hasonló megnyilvánulásokat.
Nekem teljesen mindegy, hogy ezt melyik oldal csinálja, ugyanaz az eredmény: konzervál egy olyan beszédmódot, ami a szőkenős viccek és az “asszony verve jó” beszédmódja, és ami afelé mutat, hogy a nő másodrendű állampolgár. Innen már csak egy lépés, hogy a nők méhében turkálunk, szült-e ma már, mennyit szült, nem szült, abortusza volt vagy nem volt, lehet-e stb.
Mind ugyanazt a status quot konzerválják, és nekem mindegy, hogy ez melyik oldalról jön. Egyik oldalról sem megengedett.
De ezzel nem tudunk mit csinálni, ez nem olyan dolog, amiért lobbizni lehet, hogy ilyen kifejezéseket ne mondhasson mondjuk egy magyar politikus.
Meg lehet ezt is vizsgálni. Több országban eljutottak már arra az álláspontra, hogy például a catcalling, a nőknek az utcán való beszólogatás nem oké, Franciaországban lehet ezért helyszíni bírságot is kiszabni.
Jó lenne, ha lenne egy anyagi visszatartó erő is a jövőbeli elkövetők számára, akár súlyosabb esetekben is, lásd Renner Erika kártérítési pere.
Ha otthon meg tudjuk oldani, hogy van káromkodáspersely, amibe akkor dobsz pénzt, amikor csúnyát mondasz, akkor miért ne lehetne szexistapersely mondjuk, akár a Parlamentben is? Ez persze csak vicc, de jó lenne, ha látnánk itthon hasonló intézkedéseket.
Éppen egy olyan alapítványon dolgoztok Dr. Gál Andrással, ami nemcsak a súlyos bántalmazási ügyekben nyújt majd segítséget az áldozatoknak, de a közgondolkodást is formálja. Ez a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítvány. Mi ez pontosan?
Andrással Renner Erikán keresztül ismerjük egymást, és elég sokat dolgoztunk együtt többek között az ő ügyén is. Egyszer egy beszélgetésben kibukott Andrásból, hogy már nem akar olyan büntetőügyeket vinni, amikben nem tud teljes szívvel ott lenni, és büntetőügyvédként egyre inkább csak a sértetti képviselet, az áldozatvédelem érdekli.
Én akkoriban már terveztem otthagyni az Amnesty Internationalt, szóval ez egy szerencsés egybeesés volt, ekkor jött az ötlet, hogy dolgozzunk együtt.
Magyarországon nem precedensjog van, de szerintünk lehet teremteni olyan helyzeteket és hivatkozási alapokat, amelyekből aztán el lehet indulni a változás felé. Volt már olyan, hogy továbbítottuk az ötleteinket az Igazságügyi Minisztériumnak, és másnap az operatív törzs sajtótájékoztatóján visszaköszöntek a mi javaslataink is. Ilyen volt például, hogy aki a karanténhelyzettel visszaélve, azt kihasználva követ el bűncselekményt, az kapjon nagyobb büntetést.
Ha valamit sikerül közösen elérni, az mindenkinek ok az ünneplésre, a civil munka lényege pontosan ez. Ha Varga Judit komolyan gondolja az áldozatvédelem ügyét, a civileknek mindenképpen együtt kell működni a kormánnyal az ügy mentén, egy civil jogvédő nem is tehet mást.
És hogy ez így van, arra bizonyíték lehet, ha — akár a járványhelyzet után — a gyakorlatban is hasznosítani látjuk azt a magas színvonalú szakmai ajánlást, amit a járvány előtti utolsó pillanatban sikerült összehozni — a Varga által összehívott szakmai munkacsoport, az állami és a civil szektor szereplőinek közös munkájaként.
Milyen stádiumban vagytok most?
Bármelyik nap jöhet a bíróság részéről a bejegyzés híre, már túl vagyunk a hiánypótlási szakaszon. Az alapítvány több dologgal is foglalkozik. Egyrészt stratégiai pereskedést folytatunk, tehát olyan ügyeket vállalunk el, amelyek — túl azon, hogy hiszünk az áldozat igazságában — alkalmasak arra, hogy egy rendszerszintű problémára rá lehessen rajtuk keresztül mutatni, és a jogi környezetet ezekre hivatkozva megváltoztatni, vagy kezdeményezni annak módosítását a tapasztalataink, illetve az azokkal alátámasztott meglátásaink nyomán.
Ehhez kapcsolódik a kampánytevékenység, ami egyrészt az ügyek mentén folytatott kampány, ezek során a széles nyilvánossággal szeretnénk megismertetni az adott ügy publikus részleteit, körülményeit.
Emellett tematikus, időszaki és állandó kampányokkal szemléletformáló tevékenységet végzünk, tehát tulajdonképpen magunk teremtjük meg azt a környezetet, amelyben az ügyeink tanulságait át lehet beszélni.
A távlati cél az, hogy legyen majd egy oktatási szál is, mert a prevenciót rendkívül fontosnak tartjuk, illetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy hosszútávon az a legfontosabb.
Minden emberi jogi téma kapcsán az ismeretterjesztésben, tájékoztatásban és a megelőzésben hiszek.
Ha a gyerekeknek megtanítjuk a saját jogaikat, azzal nagyon sokukat megkímélhetjük elég komoly borzalmaktól.
Ha a kapcsolati erőszak belépési szintjéig is már úgy jut el valaki, hogy felismeri az első jeleket, mert azok a szájába vannak rágva óvodás kora óta, akkor több esélye lesz felismerni a helyzetet, és még idejében kilépni belőle.
Sok esetben egyébként a bántalmazó nem egy gonosz ember, ezek nem fekete-fehér dolgok. Nem minden bántalmazó lelketlen gonosztevő, sok az indulatkezelési probléma vagy az egzisztenciális félelem okozta agresszió, persze ez nem mentség, csak talán megelőzhető.
De nem csak a jelek felismerésére kell megtanítani a gyerekeket, hanem arra is, hogy nincsen jogunk megtorolni azt, ami nekünk nem tetszik.
A bántalmazóban van ugyanis egyfajta jogosultságérzet: neki járnak dolgok, amiket ha nem kap meg, akkor szerinte szankcionálhat.
Ha ezt fel akarjuk számolni, akkor már a bölcsiben erőszakellenes nevelést kell folytatnunk, illetve szexuális edukációt is, az adott korosztálynak megfelelő nyelvezettel és információanyaggal természetesen.
Így kezdhetünk el felnevelni olyan generációkat, akiknek a zsigereibe van kódolva az, hogy az erőszak nem oké.
