Törvényesen kirekesztve – így működik a modern diszkrimináció.
Cigány vagy? Alsóbbrendű állampolgárnak számítasz, hiába makulátlan az életed
Van egy falu Borsodban, ahol két évtizeden át mindent megtettek azért, hogy roma emberek ne telepedhessenek le. Nem „csináltak semmi illegálisat” – mondják. Csak épp minden jogi lehetőséget kihasználtak, hogy kimondatlanul közöljék: ide romák nem kellenek. És működött is, egészen addig, amíg be nem költözött egy roma család, akin ez „nem látszott”.
A Szabad Európa riportja nyomán az ország most csodálkozik ezen, vagy nem? Mi, romák nem. Mert mi tudjuk, hogy ez nem elszigetelt történet, nem egy rosszindulatú település egyedi anomáliája. Ez a rendszer egyik csendes, de nagyon is tudatos következménye. A rendszeré, amit a magyar állam évtizedek óta fenntart – ha nem is mindig szavakkal, de tettekkel mindenképp.
Én 12 éve vagyok újságíró. Azóta próbálok írni és beszélni arról is, amit nap mint nap tapasztalok: hogy ebben az országban roma emberként élni nemcsak nehezített pálya, hanem egy külön versenyszám is, aminek a szabályait folyton ellenünk írják.
Albérletet kerestem Budapesten. Felhívtam egy hirdetőt, kedves volt, megbeszéltük a részleteket. Találkoztunk. Már majdnem a végén tartottunk, amikor megkérdezte még egyszer (a biztonság kedvéért) a nevem. Balogh Krisztina – mondtam. Rövid csend. Majd nevetve, de érezhetően kicsit feszülten kérdezett vissza: „Ez olyan… cigányos név, nem? Ön cigá… roma?”
Majd gyorsan hozzátette: „Bocsánat, csak kíváncsi voltam, mert az intellektusa alapján, meg hát… az egzotikusabb kinézet miatt, nem olyan tipikus…cigány”.
Nem „tipikus”. Magyar vagyok! Roma vagyok! Újságíró vagyok! Ember vagyok!
És közben megannyiszor hallom a jól ismert mondatot.
„Nem vagyok rasszista, de…”
Nézzünk már szembe a valósággal! Ha valaki így kezdi a mondandóját, igenis rasszista.
A „de” mögött mindig ott lapul az előítélet, a félelem, a kirekesztés. És ha megtanultunk valamit az elmúlt évtizedekből, az az, hogy ideje végre kimondani: ezek a mondatok nem vélemények, hanem tünetek.
Egy társadalmi betegség tünetei, amit túl sokáig próbáltunk elhallgatni,
szőnyeg alá söpörni, relativizálni.
Az állam hol volt mindeközben? Hol van most?
A falu, ahol a cigány tiltólistás
Hogyan fordulhat elő, hogy egy falu évekig, évtizedekig elővásárlási jogra, örökségvédelemre, „tájkarakterre” hivatkozva etnikai alapon kizárja az embereket. És senkinek nem tűnik fel? Vagy tűnt, csak senki nem szólt. Mindannyian tudjuk a választ:
az állam nemcsak hallgat, hanem cinkos is.
Ha nem lenne az, már rég következményei lennének az ilyen eseteknek. De nincs! Mert a jogvédelmi mechanizmusok gyengék, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala túlterhelt vagy csak szimplán félrenéz, a politika hallgat – vagy épp rájátszik ezekre a félelmekre, sztereotípiákra, választási tőkét kovácsolva belőlük.
Kiállni a kirekesztettek mellett, felelősséget követelni az államtól, kimondani, hogy a diszkrimináció nem magánügy – ez nem párthűség kérdése. Ez gerincesség kérdése.
A kérdés már nem az, hogy miért történik ez meg újra és újra. Hanem az, hogy meddig nézzük még tétlenül.
