Ez rettentően kínos.
Megírtuk, hogy Ungváry Krisztián történész levéltári dokumentumokkal bizonyította: Bayer Zsolt nagyapja már a II. világháború előtt aktív tagja és szervezője volt a nyilas pártnak Kiskőrösön. Az 5-ös számú Fidesz-párttagkönyv tulajdonosának nagyapja a holokauszt idején gettóorvosként testüregi motozásra tanította be a kiskőrösi gettó személyzetét,
a háború után pedig önként jelentkezett az ÁVH-nál, és besúgónak állt (!).
„Ez a történet Bayer Zsoltról szól, Bayer Zsolt élethazugságairól, de hogy konstruktív legyek, inkább arról, hogy megértsük Bayer Zsoltot”
– mondta a történész.
Bayer természetesen reagált az Ungváry által bemutatott dokumentumokra, azonban a történetbe csúszott egy aprócska baki – szúrta ki a 444.hu.
KAPCSOLÓDÓ: Bayer Zsolt összevissza hazudozott a nagyapjáról
Egy gyermekkori emlék felidézésével igyekezett bizonyítani, hogy ő nem „proli”, ám a magyarnemzet.hu-ban megjelent interjúban idézett történetet már elmondta máskor és máshogy.
Mit mondott Bayer Zolt nagymamája?
„A tündéri, csodálatos, mesebeli nagymamám és a hallgatag, inkább mogorva nagyapám. Őróluk – ez talán megbocsájtható – egyszerűen nem tudom elképzelni sem, hogy bármi közük lett volna a XX. század iszonyataihoz bármilyen rendű és rangú tettesként.
Egyszerű emberek voltak. Nagyanyámnak talán négy elemije volt mindösszesen. Ám amikor a kintornás elkezdte nyekergetni a verklijét lent az udvaron, a poroló mellett, nagymamám papírba csomagolt egy kétforintost, és a kezembe nyomta, mondván: »Vidd le szegénynek, kisfiam.«
Sokan mások pedig kiálltak a gangra, és onnan dobálták le a pénzt, amit a szegény öreg összeszedegetett. Egyszer megkérdeztem nagymamát, miért kell nekem lemennem a harmadik emeletről, és a kezébe adni, miért nem dobhatom le én is.
És akkor a négyelemis nagymamám azt mondta:
»Azért kisfiam, mert mi nem vagyunk prolik.«”
– írta 2024. január 29-én.
Ugyanez a történet azonban így hangzott 2000. január 20-án:
„A Táltos utcában éltek apai nagyszüleim. Kicsi utca az Budán, a Sas-hegy tövében, közel a Gellérthegyhez is – kicsi utca, többnyire egyemeletes, régi házacskákkal, gyerekkoromban járt még ott a jeges, ugrottam hamar a bádogvödörrel, vittem a nagy, nehéz jégtömböt, és szopogattam mellé az apró, szivárványos jégszilánkot, és az boldogság volt, mint a handlé, aki még ordított az én gyerekkoromban, hogy
»Óóószeres! Használt ruhát, bútort, képet veszeeek!«, és mint az öreg hegedűs koldus, aki mindig vasárnap jött, megállt a bérház udvarán, a poroló mellett, és játszott…
A konyhaablakból lestem, és féltem tőle… Talán a kabátjától, mert nyáron is nagy, furcsa kabát volt rajta… Nagyanyám pedig újságpapírba csomagolta az aprót, két forintot mindig, és a markomba nyomta:
»Dobd le szegénynek, kisfiam«
– és könny csillogott a jóságos nagyanyám szemében, aztán csak szállt a kétforintos, lassan bukdácsolt lefelé, nagyot ugrott a bérház udvarának betonján, az öreg pedig megkereste, zsebre tette, és nem nézett fel soha, úgy emelte meg zsíros, szegényszagú kalapját…”
Hogy melyik történetnek van több köze az igazsághoz, nehéz megállapítani.
