Megrendítő sorok.
Perintfalvi Rita egy rendkívül megrázó bejegyzést tett közzé Facebook-oldalán. Az ismert teológus arra hívta fel a figyelmet, hogy húsz év alatt a felére csökkent a római katolikusok száma, az elmúlt évtizedben pedig 1,1 millió lelket vesztett el a római katolikus egyház. Mint rámutatott, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) friss adatai szerint ez a szám 2001-ben 5,3 millió, 2011-ben 3,7 millió és 2022-ben már csupán 2,6 millió.
Kiemelte: ha ez a tendencia folytatódik, akkor 2032-re már csak 1,5-1,6 millió katolikus lesz, 2042-re pedig egy ötszázezres törpeegyházzá fog zsugorodni közösségük. Jelezte azt is, hogy az egyházak megfizetik a kollaborálás árát, mégpedig sokkal gyorsabban, mint amire számítani lehetett.
A teológus állításait példák sorával támasztotta alá, többek között írt arról is, hogy 2015-ben a menekültválság idején az egyház nem nyújtott segítséget a bajba jutott embereknek „vagy azért, mert féltek a kormány büntetésétől vagy azért, mert maguk is elhitték, hogy a sötét bőrű, muzulmán vallású idegenek nem is emberek”.
Perintfalvi Rita bejegyzését változtatások nélkül alább közöljük:
„🤞A KOLLABORÁLÁSNAK MINDIG NAGY ÁRA VAN!
1,1 MILLIÓ RÓMAI KATOLIKUS ELVESZETT! 😢
Húsz év alatt megfeleződött a római katolikusok száma, az elmúlt évtizedben pedig 1,1 millió lelket vesztett el a római katolikus egyház! 2001-ben 5,3 millió, 2011-ben 3,7 millió és 2022-ben már csupán 2,6 millió a KSH frissen napvilágot látott adatai szerint.
Ez mindenképpen brutális adat!
Szeretném hallani Erdő Péter bíboros úrtól, hogy ő a magyar katolikus egyház fejeként miben látja a drasztikus visszaesés okait és milyen stratégiák kidolgozásában gondolkodik, hogy 10 év múlva ne egy újabb milliós veszteséggel kelljen számolnia. Hiszen, ha 2032-re már csak 1,5-1,6 millió katolikus lesz, akkor 2042-re egy ötszázezres törpeegyházzá fog zsugorodni.
És nem gondolom elégséges válasznak azt, hogy mindennek az oka a »genderszörny támadása«, a feminizmus meg az »LMBTQ-lobbi aljas mesterkedése« vagy a »keresztényüldöző dollárbaloldal« lenne. Jóllehet az egyházak szeretik a saját kudarcuk okait külső, tőlük független hatásokban magyarázni, csakhogy ez nem segít rajtuk.
Nyilván az elvallástalanodás egy valós jelenség Európában, amit a hazai egyházak politikai kollaborációja nem lassít, hanem gyorsít. Szerintem ez a legfőbb tanulsága a 2022-es népszámlálási adatoknak.
Az egyházak megfizetik a kollaborálás árát!
S úgy tűnik, hogy sokkal gyorsabban, mint amire számítani lehetett. Ez viszont mégis jó jel. A hívő emberek immunrendszerének egészségességét mutatja.
De mik lehetnek az okok? Mi történt a hívők lelkében, fejében?
Nem tudom elmondani, hogy milyen sok emberrel beszélgettem az elmúlt az években, akik 2015 óta képtelenek azonosulni a saját egyházaikkal, súlyos identitásválságba kerültek. Az volt ugyanis az az év, amikor a menekültválság kapcsán először megmutatkozott, hogy
az egyházak nem segítettek a bajbajutott embereknek,
vagy azért, mert féltek a kormány büntetésétől vagy azért, mert maguk is elhitték, hogy a sötét bőrű, muzulmán vallású idegenek – akik sokezer kilométert megtéve menekültek hazájukból és akiket állattok módjára tartott a kormány hetekig a Keleti Pályaudvaron – nem is emberek.
Ekkor sok gyakorló római katolikus is elgondolkodott azon, hogy de a Mester tanítása nem az, hogy a bajbajutott szerencsétleneknek segíteni kell? Még akkor is, ha sötét a bőre színe vagy más a vallása? A Mester mikor tanított az ember és ember közti megkülönböztetésről, ha az élete megmentése a kérdés?
Aztán jött rengeteg olyan társadalmi téma, amikor az egyháznak hallatnia kellett volna a prófétai kritika hangját, de csupán mély hallgatásba burkolódzott.
Például akkor, amikor a magyar kormány kriminalizálta a hajléktalanságot
vagy bevezette a szegényeket a maguk sorsáért felelőssé tevő új szociális törvényt. Ez ellen legalább Székely János püspök tiltakozott. De vajon miért nem vett példát Ferenc pápáról a focistadionnal, négycsillagos szállodával, wellnesközponttal, luxusétteremmel és sorolhatnám még mivel rendelkező Kiss-Rigó László szegedi püspök, aki, ha csupán a vagyonának felét eladná és szétosztaná a szegények között, rengeteg embert tudna megmenteni? Amikor a hívők ezt a püspököt látják, vajon mennyire forog a gyomruk?
Majd jöttek azok a törvények és alaptörvény módosítások, amelyek egy kisebbségi csoport – a szexuális kisebbségek – mindennapi életét tették pokollá, megbélyegezve, szinte keresztre feszítve őket.
Melyik püspök emelte fel a szavát ez ellen, ki állt ki értük?
Vagy melyik püspök szólalt meg, amikor Iványi Gábor egyházától elvették az egyházi státuszt és a magyar kormány azóta is üldözi, sőt az egész szervezet kivéreztetésén dolgozik szisztematikusan? Vagy melyik püspök ajánlott neki anyagi segítséget azokból a javakból, amiket ő oly bőségesen megkapott az elmúlt 13 évben?
Pál Feri atyán kívül – aki csupán egy mezei katolikus pap – kinek a hangját hallottátok, aki elítélte volna azt, hogy a szószékekről az orosz háborús propagandát terjesszék? Vagy ki emelte fel a szavát az ellen, hogy
a magyar kormány Európában egyedüli államként az orosz agresszor pártjára állt
és Ukrajnát, azaz az áldozatot hibáztatta? Sőt annyira igyekszik kimosni a magyar emberek agyát, hogy tényleg elhiszik, hogy Putyin területszerző ás népirtó brutalitásától nekik nem kell félniük, mert a jóságos pszichopata Putyin még Kárpátalját is odaadja. Dehogyis adja! Inkább elveszi majd még azt is, amink van!
Vagy melyik püspök tiltakozott az ellen, amikor Lázár János nemrégiben elkezdte rehabilitálni a sok százezer zsidó honfitársunk haláláért felelős Horthy Miklóst, feltépve ezzel rengeteg magyar ember legfájóbb sebeit?
A magyar katolikus egyháznak meg kell tanulnia végre, hogy
a vétkesek közt cinkos az, aki néma!
És ha szeretné túlélni a 21. századot, akkor újra hitelessé kellene válnia. Óscar Romero mártír érsek szavait idézném intésül a számukra:
»Ha már oly sok ember eltávolodott az egyháztól, az arra vezethető vissza, hogy az egyház maga távolodott el túlságosan az emberektől. De egy olyan egyház, amely az emberek mindennapi tapasztalatait jól ismeri és érti, amely minden ember szenvedését, reményét és félelmét a saját testében érzi, az ilyen egyház valóban élő Krisztussá változik – és ezért az emberek várni és szeretni fogják.«
Hát ennyi.”
(Perintfalvi Rita/Facebook)
