Schilling Árpád szerint a hallgatásuk rákot okoz és rabszolgává tesz.
Schilling Árpád színházi rendező is megszólalt a tanártüntetések kapcsán. Szerinte a hallgató tanárok szégyene és rettegése rákot okoz, rabszolgává tesz, és az ilyen oktatók végül mások ellenségévé válnak.
A posztot változtatás nélkül idézzük:
„A bátrak azok, akik a szívükre hallgatnak, polgárként viselkednek, kiállnak a maguk, kollégáik, diákjaik, a teljes magyar tanári közösség, a magyar oktatás és szellem jövőjének érdekében, és akiket a kormány csicskásai ezért kirúgnak az iskolákból!
Minden támogatást és elismerést megérdemelnek. Fájdalmukban és haragjukban osztozni mindannyiunk kötelessége. Büszkék lehetünk az összes diákra (és mögöttük álló családtagokra és barátokra), akik személyes jelenlétükkel és kitartásukkal küzdenek az autoriter rezsim elnyomó, reakciós, a polgárokat megfélemlítő politikájával szemben.
Érezhetően egyre többeknek esik le, hogy itt bizony se egyeztetés, se könyörület nem volt, és nem lesz.
Magyarországon a XX. században ezt legalább kétszer már megtapasztalhatta, aki oda született. Száz éven belül ez már a harmadik alkalom, amikor a társadalmat a hatalom erőszakkal kettéosztja, és az egyiket a másik ellen uszítja, az egyiket a másik kárára boldogítja. Akik ennek a politikának haszonélvezői, azok érthetően, de megvetendően boldogok.
(Közéjük tartoznak azok a tanárok is, akik szerint a közoktatás Belügyminisztérium alá rendelése érthető és hasznos lépés, és akik emiatt nem csak megalkuvók, de meglehetősen ostobák is.)
Akiket sért, dühít, ellehetetlenít ez a rendszer, azok között vannak bátrak, és vannak szép számmal sunnyogók.
Előbbiek vállalják a nyilvános harcot a többiekért is, az utóbbiak, mint a múltban már annyiszor, megpróbálják ezt az egészet valahogy kibekkelni. Utóbbiakat szokás inkább megérteni, mondván, nem vagyunk egyformák, nem mindenkit faragtak ugyanolyan anyagból, és (ahogy azt Fábri Zoltán tárta fel az Ötödik pecsétben) mit tehetne az, akinek számtalan éhes szájat kell teletömnie, s ezért hallgat, vagy akár együtt is működik, ha nagyon muszáj.
A tanárok, akárcsak minden más társadalmi csoport esetében, amíg azok, akik ugyan nem boldogok, de hallgatnak, és tétlenül nézik társaik kétségbeesett küzdelmét és a retorziók miatti szenvedését, addig a hősök, kellő támogatás híján, elrettentő példává válnak a hatalom érdekeit kiszolgáló média és állami intézményrendszer kegyetlen, dehumanizáló gyakorlatának következtében.
A bátor hősök ezáltal lúzerekként kerülnek bemutatásra, így keltenek tragikus példájukkal még nagyobb félelmet és apátiát. Ez a folyamat addig tart, amíg fel nem ébrednek azok, akik altatni próbálják magukat.
A csendes többség egyszerre retteg, és szégyelli magát. Ez a legrosszabb kombináció, ez okozza a rákot, és a többi súlyos betegséget, ez az önpusztító önfegyelmezés tesz százezreket rabszolgává. Mondanom sem kell, hogy az önmagát megerőszakoló előbb-utóbb mások ellenségévé válik, hiszen valahol le kell vezetni a belső feszültséget.
Az a tanár, aki a mai Magyarországon úgy tesz, mintha tucatnyi bátor társa nem is létezne, az bármennyire is gondolja ennek ellenkezőjét, hiteltelenné válik. Emberségből megbukik, és egy szolidaritásra, önmaga és közössége érdekeinek felismerésére képtelen, burokban élő, állandóan mellébeszélő, végső soron hazudozó, gyáva, jellemtelen emberré válik. Na, ő lenne a legalkalmasabb arra, hogy felnőttségre, autonómiára nevelje a gyerekeket?
Az a tanár, aki nem áll ki a kollégáiért, nem a nemzet napszámosa többé, legfeljebb a hatalom bérence, még ha ezt tagadja, és lelkében ellenálló is. Az erőszak, az embertelenség, a szellem és a polgári öntudat tudatos leépítése, a rendszerszintű cinizmus ma már olya szembetűnő, hogy azt csak a haszonélvezők és a zavarodott elméjűek tagadhatják.
A kirúgott tanárok hősök, akiket hallgatag társai – akár tetszik, akár nem – cserben hagynak. Míg, ha kiállnának mellettük, nem csak, hogy térdre kényszerítenék a hatalmat, és elérnék a követeléseiket, de a diákok számára is életre szóló példává válnának.
A polgáraikat megfélemlítő rendszerek támogatói ritkán válnak példává a jövő generációi számára, az ellenállók azonban nagy valószínűséggel bekerülnek a nemzeti tananyagba.
Ameddig még van egyáltalán nemzeti tananyag, és nem válik az állami iskolahálózat a szegény, vagy elszegényedő családok számára fenntartott rideg és igénytelen gyermekmegőrzővé.”
