Azt mondta, nem fog összeomlani az egészségügy, mert a dolgozók nem hagyják.
„Láttam én már sok mindent, kevés dolog ráz már meg. Az ember megtanulja ezt kezelni ennyi év alatt. De a jelenlegi helyzettel még nem szembesültem. Úgy kell embereknek elmagyarázni, hogy lélegeztetőgépre tesszük őket és lehet, hogy abba belehalnak, hogy néhány órával azelőtt még a viziten simán beszélgettünk.
Szívfacsaró látvány, hogy ül az ágy szélén, lóg ki belőle az oxigén és harcol a légvételért, aztán lehet, hogy egy óra múlva már lélegeztetőgépre kell kerülnie. A túlélési esélyei pedig nem olyan nagyon-nagyon jók.
Mielőtt valaki lélegeztetőgépre kerül, elaltatjuk. Én ilyenkor meg szoktam kérni, hogy számoljon. A beteg elkezdett számolni, „egy, kettő” és a három helyett egy kérdést tett fel: „ugye nem fogok meghalni?” Mellbe csapott ez a mondat, pedig én már öregfiú vagyok. Erre azt válaszolni, hogy nem, etikátlan lett volna, ezért azt mondtam, „biztos lehet benne, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy meggyógyuljon”. Végül nagy mázlim volt, mert ő azon kevés beteg közé tartozik, akit le tudtunk venni a lélegeztetőgépről.”
– mesélte Zacher Gábor a 168.hu megkeresésére.
„Nem fog összeomlani az egészségügy, mert nem hagyjuk. Ha kell, túlórázunk, kidolgozzuk a belünket, ágyszámot növelünk, de a betegekért nem tehetjük meg, hogy most feladjuk, azt sem, hogy elfáradjunk.
Az a rémisztő, hogy komplett családok is érkeznek, apa, anya, a gyerek pedig egy másik kórházban van. Tegnap reggel, mikor bementem a hatvani kórház covid-osztályára azt láttam, hogy a betegek egyharmada akár a gyerekem lehetne.
Harmincas-negyvenes életerős fiatalok szemében látom a kétségbeesett aggódást, hogy „most mi lesz”. Persze sajnos ott vannak a 70-80 éves betegek is, de egyre több a fiatal. Minden hétfőn mentőzöm. A 24 órás műszakom alatt szinte félóránként jött egy riasztás „Covid-gyanú”, vagy „igazolt Covid állapotromlás” miatt.”
– tette hozzá.
A toxikológus elmondása szerint már jó ideje nem számolja, hogy hány órát dolgozik. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elfáradjanak, panaszkodjanak, most dolgozni kell.
A munkaterhelés mellett úgy érzi, hogy a hozzátartozók kezelése sem egyszerű feladat. Minden nap egy órát szánnak arra, hogy a munkatársak felhívják a betegek hozzátartozóit. Mindig elmondják, hogy megértik az aggodalmat, de inkább ha lehet, csak két-három naponta érdeklődjenek, bármennyire is nehéz.
Ha valami történik a beteggel, például annyira jól lesz, hogy felmerül a hazatérés lehetősége, mindig előre telefonálnak. De ha hajnali 3-kor meghal, nem telefonálnak azonnal, csak reggel 7-kor.
A halálesetet telefonon közölni rettenetesen nehéz, most pedig egyre többször kell.
A lap arról is megkérdezte Zacher Gábort, hogy mit gondol az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésről:
„Nem jött ez jókor, plusz egy teher volt a nyakunkban, hogy a betegeink sorsa mellett a sajátunkkal is törődjünk. Tudom, hogy ez sokaknak furcsa, de a legtöbben ebben a szakmában elfelejtjük önmagunkat, amikor dolgozunk. Szerintem, ha most mindent átgondoltak volna és adnak egy nyári vagy kora őszi határidőt, hogy aláírjuk, sokkal többeket visszatartott volna attól, hogy felmondjanak.”
(168.hu nyomán)
