Élt 155 évet.
Az SZFE-n végeztem. Még azelőtt.
És most már mindig, ha szóba jönnek az egyetemi évek valahol, hozzá kell tennem ezt a második mondatot.
Még nem tudom, mi lesz ebből a szövegből: gyászbeszéd, búcsúztatás, vagy melengető nosztalgia. Esetleg dühös és elkeseredett kirohanás, amit majd sokan olvasnak és továbbosztanak, mert talán az ő szívükből is szól. De már nem vagyok dühös, nincs miért kirohanni.
Vége.
Állunk a sívó pusztaságban, körülöttünk kiégett romok, valahai otthonunk. Ez volt az, ide vágytunk, sokan hosszú évekig próbálkoztunk falai közé bejutni, aztán itt éltünk, dolgoztunk szinte felfoghatatlan munkabírással. Leírhatnám, mi mindent jelentett, de minek már.
Nem vagyok dühös. Ütötten és bénán állok a romok között egykori diáktársaimmal és tanáraimmal együtt. Utóbbiak közül többen már nincsenek köztünk, de talán jobb is, hogy nem kellett ezt végignézniük.
Tudtuk mi, persze, hogy tudtuk, hogy ez lesz, de erre nem lehet felkészülni. Megteremtették az új genius locit — az új tanári karral.
Megannyi kérdés kínoz.
Hogyan fog bemenni az új oktató azok közé a diákok közé, akiken nyilvánosan, több adáson keresztül, fölényes gúnnyal göcögött? Mit fog mondani, ha a büfépultnál belefut azokba a tanárokba, akiket hónapokig, évekig fröcsögve gyalázott? Szevasz Pistám, mi újság, hogy iszod a kávét? Család hogy van?
Mit mond majd médiaetikáról az, aki az új oktatókról kérdezte az új kancellárt rezzenéstelen arccal, egyenes adásban, miközben saját szerződését már régen aláírta? Mit tanítanak hírről, független tájékoztatásról, a média fék- és ellensúlyszerepéről Orbán Viktor házi propagandagyárának szorgos munkásai?
És amikor arról beszélnek, hogy nem elég „közszolgálati” a képzés a televíziós szakon, vagy hogy nincs jelen kellő súllyal a magyar és a keresztény kultúra a színészeknél és a filmeseknél, akkor mégis mire gondolnak?
Mintha azt mondanánk, hogy eddig az orvosi egyetemen csak a magánkórházak számára képeztek szívsebészeket, de majd most! Majd most képzünk orvost az állami kórházaknak is!
Hiszen szakma a színészet, a televíziózás, a filmezés is, mi hiányzott hát? Eddig libernyák volt a nagytotál a képen, de ezentúl másként tanítjuk? Van magyar keresztény főfény, meg kirekesztő balliberális? Utóbbi előnytelenebbül hull a színészre?
Hát persze, hogy nem, és ezt mindenki tudja. Akkor mégis mi hiányzott arról az egyetemről, ahol barátságban megfért egymás mellett hívő, templomba járó keresztény és ateista, külföldi és magyar, heteroszexuális és meleg, zsidó, cigány, „török, tatár, tót, román”, egyetlen nagy alkotóközösségben, a maga óhatatlanul velejáró konfliktusaival együtt is békén? Mi nem volt elég sokszínű?
Mégis milyen formában hiányzott eddig a magyar kultúra onnan, ahol magyar költők magyar verseiből születtek filmek, magyar drámaírók magyar színműveit elemezték és vitték színpadra, magyar filmesek magyar remekműveit nézték a diákok, a világ számtalan más országa géniuszainak számtalan más műve mellett? Ahol kivétel nélkül mindenki a magyar nyelvvel dolgozott?
Mi hiányzott? Hímeztünk volna kalocsai mintát az Ódry Színpad nézőterének székeire?
De ha sem ez, sem az, ha sem a szakmaiság, sem ideológiai kérdések nem indokolják, akkor miért, mégis miért volt szükség erre a térfoglalásra, amiből hiányzik minden méltóság, a szakmai épp úgy, mint az emberi?
„Eddig voltatok ti, most mi jövünk, így igazságos” — hallom több helyről mint megdönthetetlen érvet, és csak pislogok: ki az a mi, és ki az a ti? Mikor lettünk „mi és ti”? Mikor nem jöhetett ide bárki, bármilyen hittel, bármilyen politikai világnézettel, aki tehetséges volt és alkotni akart?
Egymásra, egymás gondolataira, az egész világra kíváncsi emberek dolgoztak itt együtt. És hogy ezek az emberek most miért érzik azt, hogy az életüket vették el?
Éppen azért, mert a kíváncsiság: maga az élet, maga a színházi-, a filmes- és a televíziós szakma. Ha kíváncsiság nincs, akkor semmi nincs. Ez a rendszer, amely önmagát „mi”-nek hívja, nem tesz fel kérdéseket, mert nem érdeklik a válaszok sem. Nincs szüksége rájuk. Akik most habogva, értetlenül állunk, szintén nem kapunk majd választ millió kérdésünkre.
Hát ezért nem tud a „mi” beszélgetni a „ti”-vel.
Ezért érezzük, hogy szeretett egyetemünket porig rombolták, ezért sajog olyan gyötrelmesen bennünk a tehetetlenség.
Mégiscsak gyászbeszéd lett ez. Valakik összeröhögnek a halotti toron a pogácsa fölött.
Az SZFE-n végeztem, még azelőtt.
