„Orbán rezsimje az egyik fellegvárában kapott ki.
És oly édesek a könnyeik. Úgy kellettek már a magyar földnek, mint a májusi eső. Simogató, átmelegítő, felemelő érzés látni a fájdalmat és a rémületet azok arcán, akiknek régóta nem kellett megijedniük semmitől.
Ez meg is látszott rajtuk. Lázár Jánoson is, aki már biztos volt abban, hogy senki nem fogja megkérdezni, miből lett a kastélyocska meg a többi földesúri kellék.
Hát ez mégse teljesen biztos, te János. Egy jobbos városban, totális támogatással, évek óta tartó harci dobolás után tizenhat százalékkal buktak el, és ennél szinte csak nehezebb terepek vannak az országban. Még Felcsút is eleshet egyszer. (…)
A Fideszt meg lehet verni, és jól is esik belérúgni. Magyarország lassan egy évtizede hordja a zsebében ökölbe szorult kezét. Hódmezővásárhely elővette, és bevéste az ikszet a nemfideszesnek. Mily szörnyű a nép, ha tollat ragad! (..)
Aztán elindultak az emberek szavazni, azok is, akik eddig fanyalogtak és igyekeztek kimaradni; a generáció, amely már Orbán talpa alatt lett felnőtté. Mentek és dobtak egy diszlájkot a Fidesznek. Csak a pofon öröméért, a visszaütés katarzisáért: eddig ti b@szakodtatok velünk, most én jövök.”
Tóta W. Árpád, hvg.hu
(A teljes írást itt találod)
