Egy hét hallgatás után Marton László egy közleményben „kért bocsánatot”, bár inkább maszatolásnak nevezhetők a sorai.
A rendező az MTI-hez juttatta el levelét, amelyben nagyjából másfél mondatot szentel a bocsánatkérésnek, a többi önfényezés és önsajnálat, tessék:
„Az elmúlt napokban napvilágot látott, személyemet érintő hírek mindent összetörtek körülöttem. Nem kímélték sem a családomat, sem a munkámat, sem önnön magamat. Igyekeztem egész életemben teremteni, alkotni és átadni. Mindez most megsemmisült, olyan – nagyrészt névtelen – közlések alapján melyekben egyoldalú értékelések is találhatók.
Pályám során arra törekedtem, hogy másokat ne bántsak, hanem segítsek. Úgy a színpadon, mint azon kívül. Soha nem akartam egy másik embert megalázni.
Most megértettem, hogy vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket.
Ezúton üzenem minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek, hogy bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket. Tisztelettel kérem bocsánatkérésem elfogadását.
Bocsánatkérésem mellett, továbbra is a Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendelkezésére állok, hogy hallgassák meg vezetői, rendezői és tanári működésemmel kapcsolatban a társulat tagjait, a színház dolgozóit, valamennyi volt és jelenlegi tanítványomat.”
A rendező szemmel láthatóan csak a nyomásnak engedelmeskedve szánta rá magát a „bocsánatkérésre”. Ami legalább ennyire aggasztó, hogy nem csak ő nincs tisztában vele, mi is a probléma.
Verebes István és Stohl András is elég öklendetes módon próbálta mentegetni a rendezőt, Oroszlán Szonja szerint pedig őt azért nem zaklatták soha, mert ő nem akarta.
