„Tanár ismerősöm azt fejtegette, ő nem akar belekeveredni semmibe. Másik – közintézményben dolgozó ismerősöm – komplett forgatókönyvet vázolt elém. Hogy igenis kiadják Kubatovnak az egészet, egy pillanat alatt lefényképezni az íveket, és hopp, máris a kezükben vagy. Kit fognak legközelebb leépíteni? Kit tesznek parkoló pályára? Kire küldenek NAV-ellenőrzést?
L. szerint ez túlzás: Még nem vagyunk Oroszországban, én nem félek attól, hogy elcsalják az egészet.
Milyen ország az, ahol egzisztenciálisan így sakkban lehet tartani az állampolgárokat? Milyen ország az, ahol rettegnek az emberek, hiszen tudják, hogy a politika belenyúlhat az életükbe? Ahol hallgatni és simulni kell, mert már a véleményedért meglesz a retorzió?
Ahol hazaárulóznak és kiütnek, mert kiállsz valamiért? Vagy mert fel mersz tenni egy kérdést. Miért rettegnek amúgy ennyire egy népszavazástól? Nálam benne van a végső forgatókönyvben, hogy a népszavazáson az jön ki, legyen olimpia. (És hiába bíznak abban, hogy a budapestieknek több esze van, én már semmire nem veszek mérget.)
Mert ne higgyük, hogy a NER agymosó gépezete nem kapcsol majd azonmód turbóra, és önti a NER gyermekeire a hagymázas hazugságokat. És a gyermekek ragyogó szemmel néznek apácskájukra, vezetőjükre, irányítójukra. És éppen úgy, mint mondjuk a vizitdíj esetében, egyáltalán nem nézik a következményeket.”
Karafiáth Orsolya (24.hu)
