Tiszteljük meg annyival a veronai busztragédia halottjait és elszenvedőit, hogy csupán együttérzésre és segítségre szorítkozunk.
A tények ismertetése valóban a sajtó feladata, de azok elferdítése, kiforgatása és könnyeiket nyeldeklő sérültek három felkiáltójeles idézése már kevésbé.
Érthető, hogy minden ember érintettnek érzi magát, még ha nem is közvetlenül, hiszen mindannyian valakinek a gyermekei és szülei vagyunk. Érthető, hogy tudni akarjuk, mi történhet másokkal, és a mi szüleinkkel, gyermekeinkkel is; látni akarjuk, érezni a tűz elsöprő hőségét a tévén át, hogy ez tényleg a valóság. Hogy egy kicsit jobban megbecsüljük, ami a miénk, mert ilyenkor semmi nem természetes és magától értetődő.
El akarunk gondolkodni azon, hogy lángokkal dacoló hős vagy gyáva túlélő válna belőlünk egy hasonló szituációban, és hogy hol van ilyenkor az igazságos, jóságos mindenható.
A mainstream média kiszolgálja az igényeket, hiszen a reklámból él: a kattintásból, nézettségből. Lehet őket utálni azért, mert letaposva minden fekete szalagot és koszorút, térdig gázolnak mások magánéletében, legintimebb pillanataiban és elcsukló vallomásaiban.
Tudom, hogy hiú remény, de ha a jövőben mindannyian bojkottálnánk a harsányan, érzéketlenül tálalt tragédiákat, előbb-utóbb helyes mederbe terelhetnénk a hírközlést.
Kovács-Tóth Noémi
