Elege lett abból, amit itthon lát.
A közösségi oldalán jelentette be Demszky Gábor, Budapest 1990 és 2010 közötti főpolgármestere, hogy végleg elhagyja Magyarországot és Horvátországba, az Isztriai-félszigetre költözik.
Adieu Budapest című írásában Demszky úgy fogalmaz:
„Leköltözöm ide, egy jobb világba. Hogy ne is lássam a főváros kormányzati kifosztását ès hanyatlását, a társadalom leszelektált züllésèt, az olcsó pénzen megvett és rövid pórázon tartott értelmiség agóniáját.”
Demszky már egész jól ért horvátul, németül is beszél. Egy kis lakást bérel és úgy tervezi, amíg lehet, naponta kétszer úszik majd, kirándul a környéken, vagy csak gyönyörködik a panorámában.
Demszky Gábor posztját változtatás nélkül idézzük:
Adieu Budapest
Nyílt levél Èvànak, egy fővárosi gimnázium kitűnő tanárának
Éva, most leköltözöm ide, egy jobb világba. Hogy ne is lássam a főváros kormányzati kifosztását ès hanyatlását, a társadalom leszelektált züllésèt, az olcsó pénzen megvett és rövid pórázon tartott értelmiség agóniáját.
Engem a veled , és velünk történt abúzusban – mikor tavasszal a gimnázium igazgatója önhatalmúlag törölte a velem egyeztetett nyilvános beszélgetést a gimi programjából – leginkább tanártársaid nagy többségének cinkos hallgatása és egyes megszólalók végtelen korruptsága döbbentett meg. Ahhoz, hogy benne maradhassanak a rendszerben hazudniuk kell maguknak, majd egy idő után, feloldva a kognitív diszonanciàt, elhiszik a hazugságokat. ( Kivétel persze az a néhány tanár a hetvenből, egy kezemen meg tudom számolni őket, akik nyilvánosan vállalták a véleményüket. tiszteletet és elismerést érdemelnek.) Ám rossz az arány, a többség hallgatott, az igazgatónő pozícióját féltve apologetikus, módon butaságokat írt.
Bornírt, ostoba világ, ám tán megéljük a végét.
Leköltözök ide Isztriára,
Remélem nem egyedül, hanem a szerelmemmel.
Könyvet írok és senki nem fogja ceruzámat!!
Otthon a Wesley János főiskolát is tönkretették. Három éven át voltam a tanára, valamelyest megtanultam ezen hat szemeszter alatt, a társadalmi szegregációról és Budapest fővárosról szerzett tudásomat átadni azoknak, akik felvették tárgyaimat.
Ám hiába. Az ország potrohos tulajdonosát, akasztófára való vezérét zavarta a szabad szó a Wesleyn. Felőrölte, kifosztotta, tanárait elüldözte. Hiába szerveztem Iványi Gáborral együtt többhetes tiltakozást, tömegeket nem sikerült megmozdítani vele.
Rendben, amíg nem lesz otthon szabad az oktatás nekem nincs helyem benne.
Más.
Van itt egy könyvtár, ahol beszerzik nekem a szükséges könyveket. Ráadásul fűtik, nem kell az apró lakást, amit bérelek fűtenem. Kényelmes székek és íróasztalok.
Havonta három-négy napra felmegyek Pestre színházba, operába és könyvtárba.
Kiadok mindent mi kiadható, többek között Hollán Ernő utcai lakásomat októbertől. (Szóljatok ha valakit érdekelne, írjon rám,)
Amíg lehet naponta kétszer úszom. Később felmászok a középkori malomhoz, vagy felgyalogolok Moscenicére, a hegytetőre, benézek a helyi múzeumba és csodálom a panorámát, ebből a 450 méter magasan lévő erődvárosból.
Van itt egy patika és orvosi rendelő 150 méternyire, a közkönyvtár mellett. Barátkozom a halászokkal, kik közül kettő jól beszél németül és persze a polgármesterrel akit 30 éve ismerek.
Nem én leszek az első, aki ezt az utat választja.
Van itt a szomszédomban egy bécsi kolónia, van egy német barátom és a tágabb környezetemben még sok kedves ismerős. Kerek ez a ”kisvilág”, és kényelmes, lakható, s ha valami bajom lenne, meggyógyít a Lungo Mare sétány jódos levegője, az I. Ferenc József sétányon.
El is felejtettem. Kusariban az egyik lakás télen is lakható, könnyen kifűthető, van elég tüzelő. akár egy nagycsalád vagy hétfős kompánia kaphat ott szépen berendezett menedéket, szállást.
Itt pedig van wi-fi, a szomszédos tengerre néző kávéházban.
Keep in touch – mondaná az angol!
ps. Megkönnyebbülten mentem le úszni, a sötétkék vízbe, a halászhajók mellé. Egyedül voltam, kellemesek a meleg áramlatok, csak horgászok kiabáltak németül a rakpartról, hogy váltsak már irányt, nem akarják, hogy horgukra akadjak. Én sem akartam, a „sötétség mélye”, a Kvarner közepe fele vettem irányt, csak kitaláljak, gondoltam, ám MD erős fényei segítettek.
A parti sziklákra lépve találkoztam egy volt pincérnővel, kinek kisgyermek volt kezében, megszólítottam. Emlékezett rám, én voltam az akit a sarki presszóban rábeszéltem, hogy jelentkezzen egyetemre, föl is vették, mondta. A városháza előtti padon pedig egy Németországban élő bosnyák párral beszéltem elmenekülésük körülményeiről.
Menekült a menekültekkel gondoltam. Ők „megcsinálták a szerencséjüket” mondaná a magyar, autó kereskedők , használt autókat vesznek és hazaszállítva jelentős haszonnal adják el őket. A piacról élnek, – én is ezt fogom tenni, gondolom, mikor – indulnak a kikötő irányába.
.
