Vélemény.
Az elmúlt tizenhárom évben számunkra megszokott jelenséggé vált, hogy Orbánék Viktorék hintapolitikát folytatnak a külkapcsolatok terén. Magyarország földrajzi és történelmileg kialakult elhelyezkedése a nemzetközi térben ugyan arra determinálta őket, hogy Magyarország ne fordíthasson csak úgy hátat a Nyugatnak, 2010 után Orbán mégis egyre inkább elszigetelődött a nemzetközi szervezetekben.
Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a keleti nyitás politikájának meghirdetésével olyan szereplők felé kezdtek húzni, amelyek elutasítják az európai értékeket. Ilyen Kína, Fehéroroszország, Azerbajdzsán, Törökország vagy Oroszország. Ezek az országok, amellett, hogy alternatív politikai és gazdasági kapcsolatokat, illetve szövetségeseket jelentenek Orbán számára, nem kifogásolják a magyar jogállamiságot érintő problémákat – már csak azért sem, mert ezekben az országokban még annyira sem létezik jogállamiság.
Miben mutatkozott meg a közeledés ezekhez az EU-n kívüli autoriter rezsimekhez? Elsősorban például abban, hogy részben hálából az olyan hitelekért, amelyekből a Paks II, a Budapest-Belgrád vasútvonal vagy a Fudan Egyetem beruházások megvalósulnak, Orbánék készek voltak időnként megvétózni az Európai Tanácsban a Kínát és Oroszországot elítélő uniós nyilatkozatokat.
Ezek a vétók általában nem bírtak valódi téttel, és valószínűleg emiatt a gazdasági kapcsolatokat sem veszélyeztették volna. Ugyanakkor éppen ezért azt jelezték, hogy a magyar kormány nem pusztán gazdasági érdekből áll ki olyan vezetők mellett, mint Putyin, hanem
politikai meggyőződésből, az értékek mentén is rokonszenveznek velük.
A nagyobb horderejű kérdésekben, mint a Krím 2014-es megszállása után bevezetett szankciók, a kormány már nem mert szembemenni az egységes európai állásponttal, habár Orbán nem egyszer elmondta akkor is, hogy az oroszokkal inkább tárgyalni kellene.
Hintapolitika a javából.
Ugyanakkor, mivel lassan, de biztosan Orbán egyre nagyobb horderejű nyilatkozatokat kezdett megvétózni, elindult egy érthető folyamat az EU-n belül, amely azt célozza, hogy a Tanács az egyes külpolitikai kérdésekben az egyhangúság helyett minősített többségi szavazással hozzon döntéseket. Erre már az alapító szerződés módosítása nélkül is is lehetőséget kínálnak a szerződések.
Az ukrajnai háború ráadásul új helyzet elé állította Európát és benne a magyar kabinetet. Most már olyan döntések meghozatalában kell állást foglalni, mint az európai béke frontvonalában küzdő Ukrajnának nyújtandó katonai és egyéb támogatások, a majdnem havi rendszerességgel elfogadott és a korábbiaknál szigorúbb EU-s szankciós csomagok és a NATO ismét aktuálissá vált bővítése.
A szankciókat eddig kivétel nélkül megszavazták Orbánék, noha itt is érezhetők kilengések. A hatodik csomag elfogadását például ahhoz kötötték, hogy vegyék le róla Kirill pátriárkát. A kilencedik csomagnál kierőszakolták, hogy a csővezetékes olajszállításra ne vonatkozzon embargó, hogy Magyarország továbbra is tudjon orosz olajat venni. Legutóbb már arról is lehetett hallani, hogy a kormány a tizenegyedik csomagban a Roszatom elleni szankciók alóli mentesülést akarja elérni, ami úgy néz ki, sikerül is.
A szankciók mellett ott van az Ukrajnának nyújtott támogatások ügye is. Magyarország az európai országok közül a semleges Ausztria mellett egyedüliként kijelentette, hogy nem hajlandó fegyvereket szállítani Ukrajnának, illetve azt sem engedi, hogy a területén át fegyvereket szállítsanak. Ez utóbbi kapcsán azért lehetünk ismét tanúi a hintapolitizálásnak, mert a győri repülőtéren készített egy felvétel bizonyítja, hogy valójában Ukrajnának szánt helikoptereket átengedett Magyarország területén.
Orbánék emellett tavaly ősszel egyedüliként tartózkodtak az ukrán katonák kiképzését segítő EU-s misszió szavazásakor, így a misszió elindítását nem akadályozták meg. Ekkor került sor az európai békekeret forrásaiból való újabb 500 millió euró átcsoportosításáról szóló döntésre is, amelyet Magyarország ugyan támogatott, de Szijjártó Péter belengette, hogy a jövőben ezt is akadályozni fogja.
Decemberben pedig a magyar kormány csak hosszas huzavonát követően volt hajlandó megszavazni az Ukrajnának nyújtandó 18 milliárd eurós segélycsomagot, miután kikerült a feltételek közül, hogy azt közös hitelfelvétellel valósítsák meg. A tisztánlátás végett, Orbán azért küzdött a közös hitelfelvétel ellen,
hogy ne kerüljön ki kezéből a tagállami zsarolás lehetősége
akár a globális minimumadó bevezetése, akár a helyreállítási alapról szóló megállapodás kapcsán.
A másik nagy kérdés a NATO bővítése, amely a háború okán érthetően a figyelem középpontjába került, ugyanis tavaly Finnország és Svédország is benyújtotta csatlakozási kérelmét a katonai szövetséghez. Magyarország ebben az esetben több mint 240 nap után ratifikálta a finnek csatlakozási kérelmét, a svédekét pedig a magyar parlament még napirendre sem vette. Ennek különböző okai vannak.
Orbánék a ratifikáció kérdését a brüsszeli pénzek körüli vitában zsarolási eszközként is megkísérelték használni, emellett – a hintapolitikának megfelelően – Putyin és Erdogan felé is gesztusokat tudtak tenni. A két északi ország mellett Ukrajna is jelezte tavaly ősszel csatlakozási szándékát.
Magyarország korábban rendre blokkolta az ukránok közeledését, és több ízben megvétózta a NATO-Ukrajna Bizottság összehívását. Ezt Budapest a magyar kisebbségek nyelvhasználati jogát érintő ukrajnai törvényekkel indokolta, de itt is az állhatott a háttérben, hogy Orbán szívességet tegyen Putyinnak.
Túl azon, hogy – amint látni fogjuk – a háború okán a NATO egyszerűen átlépett a magyar vétón, Ukrajna NATO-hoz való csatlakozása elleni szövegeivel is az a benyomás erősödött, hogy
a magyar kormány leginkább Putyin érdekében folytatja külpolitikáját.
Mostanra az látható, hogy Orbánék renitens magatartása miatt egyre jobban fogy a türelem, amely megmutatkozik abban, hogy miként viszonyulnak Magyarország igényeihez a nemzetközi szervezetekben – nem beszélve arról, hogy a V4-en belüli eddigi legnagyobb szövetségeseik, a lengyelek is szembefordultak velük.
Március elején került nyilvánosságra az EU azon javaslata, amely szerint egymilliárd eurót folyósítanának Ukrajnának lőszerekre egy költségvetésen kívüli, kormányközi pénzalapon, az európai békekereten keresztül olyan módszerrel, hogy azt egy esetlegesen akadékoskodó tagállam ne tudja megvétózni. Ugyanis a békefenntartási eszköz feltöltéséhez az EU erősített együttműködésen keresztül „önkéntes pénzügyi hozzájárulást” ajánlott a tagállamoknak, ennek következtében a fegyverszállításokat ellenző magyar és osztrák kormány beleegyezésére nem volt szüksége.
Emellett terítékre került egy projektmegállapodást is a közös beszerzésekről, kezdve a kézifegyverek lőszereitől a 155 milliméteres kaliberig. Ez sikeresnek is bizonyult, mivel az EU külügyi tanácsa végül március 20-án döntött arról, hogy kétszer egymilliárd eurót költenek a tagállamok az ukránoknak szállítandó tüzérségi lövedékekre, amit a kormány konstruktív tartózkodással elfogadott – megakadályozni nem tudta.
Ugyanezen a napon történt, hogy az EU-s tagállamok igazságügyi miniszterei aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben üdvözölték, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság körözést adott ki Vlagyimir Putyin ellen az ukrán gyerekek Oroszországba deportálása miatt. Ugyanakkor ezt a közleményt a magyar igazságügyi miniszter, Varga Judit nem írta alá.
Ez nem csupán amiatt visszatetszést, hogy egy olyan aktust kellene elítélni, amit az Európa Tanács is népirtásnak minősített, hanem azért is, mert éppen az Orbán-kormány az, amelyik magát a családok védelmezőjeként aposztrofálja, de
Putyin miatt ezt az elvet is hajlandó volt feladni.
Ennek ellenére persze a nyilatkozatot kiadták, de nem hivatalos tanácsi dokumentumként, hanem Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője nevében.
Egy nappal később a NATO-főtitkár közölte Szijjártó Péterrel, hogy akkor is meghívja az ukrán kormány miniszterét az április eleji NATO-találkozóra, ha a magyar kormány megint blokkolná azt. Tisztán látszik ezekből, hogy a magyar kormányon egyre többször lépnek át a kulcsfontosságú döntések meghozatalánál.
Az egyes nemzetközi szervezetekben megkeresik a módját annak, hogyan hatástalanítsák Orbán kezében a vétófegyvert, amelyet főleg arra használt, hogy szívességet tegyen Putyinnak. Egyre világosabbá vált ugyanis, hogy a magyar miniszterelnök ideológiailag is elkötelezett Putyin mellett, – ez komoly figyelmeztető jel az európai demokráciák vezetői számára –, újabban viszont, a mai háborús helyzetben egyre többször zsarolásra próbálta a vétójogát használni.
Ennek egyenes következménye, hogy az EU a minősített többségű döntéshozatal eszközéhez fog nyúlni a fajsúlyos külpolitikai döntések meghozatalakor. Orbán eddig valahogyan komolyabb következmények nélkül folytatott hintapolitikát a Nyugat és a Kelet között, de egyre nyilvánvalóbb, hogy – az ő kifejezésükkel élve –
„túltolták a biciklit”, és kirepültek a hintából.
Senki sem fogja kockáztatni, hogy a magyar kormány a Putyin melletti kiállás vagy önös politikai érdek miatt blokkolja a fontos döntések meghozatalát.
Samu Gergely
(Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Nyugati Fény szerkesztőségének álláspontját.)
