Betelt a pohár.
Hétfőn kezdtek egyhetes sztrájkba a tanárok a kormány döntései ellen tiltakozva. Ugyanezen a napon jelentette be Berta Beáta pedagógus, hogy 23 év után felmond. Mint írta, a január elején belengetett teljesítmény alapú bérezés, illetve a tanév végéig, augusztus elejéig büntethetővé tett polgári engedetlenség volt az utolsó csepp a pohárban.
Berta írását változtatás nélkül közöljük:
A mai napon – 23 év tanítás után – beadtam a lemondásomat. Az elmúlt időszak történéseinek egyenes következménye ez a döntés. A kollégáim kirúgása, a januárban belengetett teljesítményalapú bérezés, illetve a polgári engedetlenséget egészen a tanév végéig, augusztus elejéig „büntethetővé” tevő,
éjjel kihirdetett rendelet volt az utolsó csepp.
Ezek egyértelművé tették számomra, hogy az oktatásirányítás semmit nem hallott meg a tanárok egy éve (igazából sok éve) tartó küzdelméből, amelyet a saját és diákjaink méltóságáért, az oktatásban szükséges, az emberséget és az eredményességet célzó intézkedésekért folytatunk.
Úgy gondolom, „rendszeren belül” már semmit nem tudok tenni ezért az ügyért, „kívülről” viszont talán még tudok. Nem adom fel könnyen a számomra fontos dolgokat, nem mondok le könnyen a számomra fontos emberekről, ügyekről. De eljött az a pont, amikor azzal szembesültem, mindent megtettem, amit rendszeren belül lehet.
Az ügy közös, és ebbe bele kell férnie, hogy én úgy érezzem, a jelenlegi helyzetemben „elmentem a falig”, azaz iskolán belül a cselekvési lehetőségek határáig. Ha közös az ügy, kell, hogy legyenek sokan, akik – ha eddig nem is tették – intézményen belül vagy onnan kilépve kezdenek cselekedni. Számomra ezt jelenti az összefogás és a szolidaritás.
Nincs új munkahelyem, B tervem nem született, és amíg „benn” vagyok, nem is fog, mert lefoglal az, amit szeretek, amit szerettem csinálni: a tanítás. De egy ideje ezt már lehetetlennek érzem: „leadni az anyagot” lehet, de tanítani, nevelni, példát mutatni a diákoknak ilyen körülmények között nem tudok, mert ehhez szükségem van az önbecsülésemre is.
A lemondásom feltételei alapján – várhatóan – március közepéig dolgozom még, ezalatt lehetőségem van lezárni a dolgaimat, elrendezni mindent, leginkább azokkal, akiknek ezzel igazán tartozom: a diákjaimmal.
A döntésemben megnyugodtam, mert azt gondolom, a tanítás leginkább példaadás, és most már azt a példát tudom mutatni, amelyet a legfontosabbnak tartok: ha valahol nem becsülnek meg, ha a véleményed nem számít, ha megaláznak, mert azt hiszik, megtehetik, akkor ne tűrj csendben, hanem állj fel, menj el onnan.
Köszönöm a sok támogatást, amit az utóbbi időben kaptunk a diákoktól, a szülőktől és ismeretlenektől. Remélem, megtalálom a módját, hogyan tudom mindezt meghálálni. Mert a CSEND NEM REND!
