Nincs mit hozzátenni.
Beszámoltunk róla, hogy a mihazánkos Dúró Dóra javaslatára Pintér Sándor belügyminiszter úgy szigorította az abortusztörvényt, hogy az állapotos nőknek meg kell hallgatniuk a szívhangot, mielőtt beleegyeznek a terhesség-megszakításba.
A DK szerint a nemzetközi tapasztalatok alapján ez a rendelet az első lépés az abortusz teljes betiltása felé.
Tisza Kata véleményét >>ITT<<, Mészáros Luca véleményét >>ITT<< idéztük a témában.
Rengetegen osztják egy fiatal lány gondolatait a Facebookon az üggyel kapcsolatban. A szerző számára különösen érzékeny ez a téma, mert személyes élményei vannak az abortusszal kapcsolatban.
A bejegyzést változtatás nélkül közöljük:
„Hát akkor menjünk mélyre. Azt mondjátok, abortusz? Mesélek egy kicsit, nem lesz egyszerű.
Rólam csak maroknyian tudják (pedig bizonyos értelemben publikus információ, de erről majd a bejegyzés végén), hogy művi terhességmegszakítást követően születtem. Ráadásul hat hónapra, csak hogy fokozzuk az izgalmakat. A fogyatékosságomért a rosszul elvégzett beavatkozás a felelős, hivatalosan is. (Derüljön fény a diagnózisra: cerebrális parézis, vagyis agyi bénulás. Úgyis imádják kérdezni, „mi történt”.)
Egyes emberek most biztosan arra gondolnának, hogy mélyen abortuszellenes vagyok.
Mi sem áll tőlem távolabb. Én mindenekelőtt az önálló döntések szabadságában hiszek, az önrendelkezésben.
Soha, semmilyen körülmények között, egyetlen másodpercig sem jutott eszembe, hogy emiatt haragudjak a szüleimre.
Mindketten becsületes, jó emberek, akik az akkori körülményeik, helyzetük és lehetőségeik ismeretében hoztak egy felelős döntést. Akkor sem haragudtam rájuk, amikor először megértettem a saját történetem, pedig közel sem voltam még felnőtt.
És azóta sem táplálok rossz érzéseket. Szeretetet és hálát viszont annál inkább érzek irántuk, amiért szeretetben és biztonságban felneveltek, és általuk belőlem is jó ember lett (legalábbis szeretném azt gondolni, hogy jó ember vagyok).
Ha valami, akkor empátia van bennem azért, amin keresztülmentek, és ami nem volt könnyű, viszont nehéz. Hogy az lett belőlem, aki, jórészt nekik köszönhető.
Ez a manipulatív, aljas, számító gyakorlat, amelyet most, jó szokásukhoz hűen rendelet révén, bármiféle társadalmi vita vagy egyeztetés nélkül a tisztelt kormány bevezetett, tragédia. És tragédiákhoz fog vezetni.
Bárki bármit gondoljon, addig a pontig eljutni, hogy valaki megszakítson egy terhességet, pokoli nehéz. Aki valóban elköteleződik a döntés mellett, az nem az, idézem, „magzati életfunkciók működésére utaló tényezők” bemutatásától gondolja majd meg magát, viszont potenciálisan súlyosbodik az egyébként is súlyos traumája.
Aki pedig mégis, az nagy eséllyel sohasem fogja igazán szeretni azt a gyermeket, mert nem meggyőződésből, hanem mások által generált lelkiismeretfurdalásból tartja meg.
De nézzük máshonnan. Tegyük fel, hogy mostantól az új szabályozás miatt minden anyuka (és minden, a döntésben részt vevő apuka) megváltoztatja a szándékát. A gyermekek megszületnek, a magyar nép gyarapodik, csuhajja. A tisztelt kormány
- mit tesz annak érdekében, hogy a gyermek lét- és anyagi biztonsága megvalósuljon?
- Mit tesz azért, hogy azok a párok, családok, amelyek már eddig is nehéz vagy lehetetlen anyagi körülmények között éltek, egész életére, de minimum nagykorúságáig biztosítani tudják egy gyermek ellátását?
- Mit tesz azért, hogy ezek a gyermekek mindenképpen és valóban egy szerető, békés, biztonságos családban nőjenek fel?
- Mit tesz azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermekek abuzív környezetbe szülessenek, netán segítsék a már bántalmazott édesanyákat (vagy édesapákat)? Mit tesz azért, hogy, amennyiben a baj már megtörtént, a bántalmazottak és gyermekük kikerüljenek az erőszakos környezetből, és megkapják a megfelelő lelki és anyagi támogatást?
- Mit tesz azért, hogy amennyiben a gyermek valamilyen fogyatékkal, fejlődési rendellenességgel (igen, a mentális diagnózisok is ide tartoznak) születik, ő és szülei megkapják a megfelelő orvosszakmai és anyagi támogatást, ellátást?
- Mit tesz azért, hogy amint ezek a gyermekek (mindannyian) nagyobbak lesznek, és bekerülnek a közoktatásba, a megfelelő színvonalú oktatásban részesüljenek, nem beszélve a sajátos nevelési igényű gyermekekről? (A kérdés több, mint aktuális, egyebet nem teszek hozzá.)
Mindannyian tudjuk, hogy ezekre a kérdésekre mi a válasz. Ez egy lelketlen, felszínes, álságos fogás, amelynek pozitív hozadéka nem lesz (esetleg néhány, nagyon partikuláris esetet leszámítva), negatív viszont számos, és katasztrofális lehet.
Vagy az édesanyákat, a szülőket nyomorítja meg lelkileg egy életre, vagy őket és megszületett gyermeküket is. Olyan emberből, aki azért sérült pszichésen és lelkileg sokszor visszafordíthatatlanul, mert a szülei nem szerették, nem adták meg neki (vagy önhibájukon kívül nem tudták megadni neki) a kellő biztonságot, a legrosszabb esetben még bántották is, már így is túlságosan sok van ebben a világban. Főleg ebben az országban.
Ez egy olyan döntés, amely további szomorú sorsokat, nehézségeket, kiszolgáltatottságot szül; a végtelenedik számú olyan döntés az elmúlt 12 évből, amely az emberi méltóságról prédikál, de valójában semmibe veszi azt. És sajnos, a legtöbben talán sejtjük, hogy ez csak (egy) lépcső.
Szégyen és mély hallgatás.
