Touché.
Demeter Szilárd — aki nemrég Orbán Viktor náci beszédét azzal védelmezte, hogy „a Doktorminiszterelnök Úrnak mindig igaza van” — az Indexnek adott interjújában arról beszélt a minap, hogy nem kell ennyi kulturális intézmény.
Többek közt azt mondta:
„Rengeteg a párhuzamos struktúra, ahol racionális szervezéssel felére csökkenthetőek lehetnének a költségek és hatékonyabbá lehetne tenni a munkát.”
A magyar kortárs irodalommal kapcsolatban pedig úgy fogalmazott:
„A szerzők jelentős része azt gondolja magáról, hogy csak azért nem világhírű, mert magyarul alkot. Ez sajnos – legalábbis az én szigorúan személyes véleményem szerint – nem igaz. (…) Vannak persze íróink, akiket lehet építgetni, de ez még mindig nem az első vonal. (…) Nem tudom alátámasztani, ez csak a személyes sejtésem, de talán azért, mert nem a saját történeteinket írjuk. A kortárs magyar irodalom jelentős része öncélú, nem irodalom, hanem irodalmi mutatvány, és amikor ezt mondom, az egész Kárpát-medencében és a diaszpórában gondolkodom. A világirodalom is hasonló állapotban van. A legjobb fokmérője ennek, hogy a költők, írók egykori megmondó szerepét ma a stand up komikusok vették át”.
Gábor György filozófus csattanós választ adott az orbánista kultúrharcosnak Facebook-oldalán, amelyet változtatás nélkül közlünk:
Üzenem Demeter Szilárdnak, Budapest magasságos esztéta-főispánjának, hogy viszonylag nehéz lesz a Háború és békét vagy a József és testvéreit két-kétsoros disztichonná átalakítani, a közel 15 órás Wagner Ringjéből dorombra átírt rövid etűdöt készíteni, a Sixtus-kápolna teljes mennyezetfreskóját miniatúrán megjeleníteni, a Sátántangóból 20-30 másodperces reklámfilmet összevágni, de nem lesz könnyű egy nagyméretű Steinway vagy Bösendorfer helyett pihekönnyű fűzfatilinkón előadni a „Das wohltemperierte Klavier” prelúdiumait és fúgáit, továbbá minden bizonnyal problematikus lesz, ha egy
spanyolfallal elválasztott koncertpódiumon egyszerre ad koncertet a Budapesti Fesztiválzenekar és a rendszer valamelyik kedvelt könnyűzenésze,
s hasonlóképpen nem biztos, hogy a színházi látogatók örömmel néznék azt a színpadot, amelynek egyik oldalán, mondjuk középtől balra Pintér Béla Társulatát láthatná a nagyérdemű, a másik oldalán, középtől jobbra a Nemzeti Színház valamelyik produkcióját.
És ami engem illet, nekem speciel nagyon nem konveniálna, ha egy hazai tudományos konferencián helyiség- és fűtésgazdálkodási okokból fakadóan ugyanabban a teremben, ugyanazon a napon, s ugyanabban az időpontban egyszerre tartana előadást mondjuk Giorgio Agamben és Demeter Szilárd.
És bíztatnám is egyben Demeter Szilárdot, hogy ne feledje: az a történet, amelyet először egy bizonyos Franz Xaver Niemetschek írt le (Mozart első biográfusa, aki személyesen ismerte a zeneszerzőt) hogy II. József császár egy ízben kritikusi éllel azt mondta Mozartnak, miszerint művében „túl sok a hangjegy”, amire Mozart azt válaszolta, hogy
„éppen annyi, amennyi szükséges”,
lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de akárhogyan is volt, egyrészt Mozartnak volt igaza, másrészt II. József császár pontosan tudta, ki az a Mozart, s azt is tudta, mit érnek a környezetében tüsténkedő, a nagyúr kegyeiért versengő, amúgy mára már nevesincs muzsikusok (nem Salierire gondolok!).
És a császár csak császár volt, s nem udvari esztéta és műkritikus.
