Vélemény.
Márki-Zay Péter egyszer már kiverte a biztosítékot a gyereknevelési elveivel, most Gulyás Mártonnál, biztos, ami biztos, elmondta még egyszer ugyanazt, cifrázva.
Mondandójának lényege, hogy kivételes esetekben nem árt, ha a szülő testi fenyítést alkalmaz, azaz felpofozza a gyereket, vagy (visszatérő példája) a fenekére csap, ha az éppen ki akar szaladni az útra.
Az inkriminált rész 39:28-nál kezdődik a teljes videóban, de itt a lényeg:
.
Ízlelgessük ezt egy kicsit, mivel sokan már korábban is gyerekverést kiáltottak Márki-Zay kapcsán (nem arról beszélt), mások pedig egyetértőn bólogattak, hogy hát igen, előfordul, hogy nincs más eszköz a szülő kezében, mint a testi fenyítés, mit kell ezt túlragozni.
Úgy tűnik, mégiscsak szükség van a „túlragozásra”, ha már egy sokak által támogatott, miniszterelnök-jelöltségre aspiráló politikus is kijelentheti nyilvánosan, mintegy büszkén, hogy a gyerek megütése bizonyos esetekben szükséges/megkerülhetetlen.
Azt ne gondolja senki, hogy egy (vagy több) Márki-Zay által a gyerekeinek kiosztott pofonról van szó, és ezért kellene neki mártírként keresztre feszülnie a randa liberális cancel culture oltára fölött. Sokkal többről van szó annál, mint hogy Márki-Zay megütötte-e már a gyerekeit, és hogy ezt bátran vállalja-e.
Itt arról van szó, hogy mindez Márki-Zayról mit árul el.
Az egésszel nagyon sok probléma van, azzal is, hogy így gondolja, de talán még nagyobb azzal, hogy ki is mondja, és ennek semmi köze a véleménynyilvánítás szabadságához, de menjünk csak szépen sorban.
Először is tekintsük axiómának, hogy gyereket nem (sem) ütünk meg.
Tekintsük ezt egy olyan univerzális alapelvnek, aminek betartására kivétel nélkül mindenkinek törekednie kell.
Ne kezdjük el relativizálni, ne kezdjük azonnal keresni a kiskapukat csak azért, mert valahogy igazolnunk kell saját magunk előtt, hogy nem vagyunk szar emberek attól, hogy egyszer-kétszer felpofoztuk a feleselő kamaszt.
Nem véletlen, hogy Márki-Zay rögeszmésen ragaszkodik a „fenekére ütni, ha kiszaladna az útra”-narratívához ebben a kérdésben, amely narratíva ráadásul több ponton is sántít.
Nem arról van szó, hogy nem állhat elő olyan helyzet, amikor a szülő elveszíti a fejét, és még csak nem is arról, hogy ez a legjobb szándékú, legerőszakellenesebb szülőkkel ne történne meg.
Arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor ezt önvédelemből normává emeljük, egyben relativizáljuk is az erőszakot.
Mert hát valljuk be, innentől kezdve elég nehéz belőni, hogy hol is van a határ. Meddig számít „odacsaptam, mert nem volt más eszközöm”-nek, és hol kezdődik a valódi gyerekverés.
Többek közt ezért roppant problémás egy politikusnak (azaz véleményformáló személyiségnek) nyilvánosan állást foglalni amellett, hogy néha azért megengedhető megütni a gyereket.
Különösen problémás mindezt az őszinteség köntösébe burkolva tenni, és ez az, ami Márki-Zay esetében a politikai ambícióira nézve is roppant leleplező.
A hódmezővásárhelyi polgármester ráadásul még a saját rendszerében sem következetes, mert egyrészt azt mondja, hogy nem büszke erre, pár pillanattal később viszont a kérdésre, hogy bocsánatot kér-e a gyerekeitől egy-egy ilyen eset után, már nem ad egyértelmű választ.
Még később már arról beszél, hogy egy kétéves gyerek úgysem érti a bocsánatkérést, őt az ember ölbe veszi, simogatja, majd pedig kifejti, hogy nagyobb gyereket már nincs is értelme megütni, mert egy pofontól nem fogja abbahagyni a drogozást.
És itt szépen lábon is lövi magát Márki-Zay az érvelésnek nem nevezhető következetlenséggel.
Amikor ugyanis azt mondja, hogy „nem érdemes” megütni egy kamaszt, azzal egyúttal azt is mondja, hogy ütni döntés kérdése (tehát mérlegelem, hogy érdemes-e, és ha igen, megteszem). Ezzel viszont ellentmond korábbi állításának, hogy az ember azért üt, mert eldurran az agya, amikor a gyerek teszemazt veszélyes helyzetbe sodorja magát.
Én amondó vagyok, hogy ha van lehetőségem eldönteni egy helyzetben, hogy ütök-e vagy sem, akkor az egyetlen helyes lépés úgy dönteni, hogy nem teszem meg.
Azt, hogy Márki-Zay egy-egy pofonnal okozott vagy nem okozott traumát a gyerekeinek, nem mi fogjuk megmondani, de nem is ő, hanem a gyerekei.
Ami viszont a beszélgetés ezen részéből kiolvasható Márki-Zayról mint emberről és mint politikusról, ahhoz már nekünk is van közünk, lévén
az érintett miniszterelnök szeretne lenni.
Először is világosan kiderül, hogy Márki-Zay már most — amikor szó sincs országvezetésről — is képtelen visszavonulót fújni egy olyan kérdésben, amellyel kapcsolatban az ország jelentős része korábban már kinyilvánította egyet nem értését.
Ha kizárólag az ő szemszögéből gondolom is át, arra kell jutnom, hogy
politikusként nem ismeri fel a saját érdekét
(„jó, hát én így gondolom, de úgy tűnik, nem szerencsés ezt hangoztatni, én majd elszámolok magammal meg a gyerekeimmel, a nyilvánosságban meg leállok a fenyítéses elméletem hangoztatásával, nem nagy lemondás”), ám
nem ismeri fel a közérdeket sem
(„egy olyan országban, ahol a családon belüli erőszak áldozatainak száma jelentősen meghaladja a kívánatos nullát, nem biztos, hogy szerencsés relativizálni a gyerekverést, még visszafogottan sem”).
Saját- és közérdeket nem felismerni viszont politikusként meglehetősen nagy hendikep.
Dafke tovább erőltetni ezt a nevelésügyi mantrát, amikor egyszer már kiderült, hogy darázsfészekbe nyúlt vele: ez pedig nem vall az önmérséklet képességére, pedig politikusként azzal rendelkezni nem hátrány.
Ha azonban mindez nem lenne elég, már önmagában az is felveti az alkalmasság kérdését, hogy valaki bevallottan olyan habitus, hogy
saját indulatait, türelmetlenségét bizonyos helyzetekben csak úgy tudja csillapítani, ha odacsap.
Érthetjük ezt szó szerint, és akkor felmerül, hogy milyen lelkivilág szükségeltetik ahhoz, hogy bárki ilyen eszközökhöz folyamodjon egy olyan helyzetben, amikor kizárólag ő van döntési pozícióban a neki minden szempontból kiszolgáltatottal és alárendelttel, a hozzá képest gyengével szemben.
Felmerül, hogy mit árul el az, ha az illető még arra is energiát fordít, hogy a fentiekhez ideológiát gyártson, amely ráadásul még csak nem is következetes.
Ha viszont politikai térbe helyezzük át ezt a gondolkodásmódot, még problematikusabb az egész.
Ott ugyanis egy-egy szón, mondaton is emberi sorsok tömegei dőlnek el.
Számtalanszor láthattuk, hova vezet az, ha egy politikus a saját, normává emelt gondolkodásából betonbiztosra felépített egója mögül gondolkodik, kommunikál, irányít.
(A szerzőnek van gyermeke.)
(kieg.: A szerző NEM fideszes, az ellenzéki összefogást maximálisan támogatja, és amennyiben Márki-Zay Péter nyeri az előválasztást, rá fog szavazni, a fenti véleményétől függetlenül. Egyúttal nem gondolja, hogy a „sajátjainkkal” szemben kritikátlannak kell lennünk.)
