Vélemény.
2021. március 5-én Zuzana Čaputová köztársasági elnök a Covid-19 járvány áldozatai emléke előtt tisztelgett. A megemlékezés az elnöki palotában zajlott az elnöki díszőrség és a fegyveres erők zenekara részvételével. Szombaton volt pontosan egy éve, hogy azonosították az első koronavírus-fertőzöttet Szlovákiában.
„E szomorú évforduló előestéjén szeretnék megemlékezni a járvány áldozatairól”
– mondta az államfő, és őszinte részvétét fejezte ki az elhunytak hozzátartozóinak. Čaputová az elnöki díszőrség kíséretében hét szál gyertyát gyújtott az elnöki palota előtt a koronavírus több mint hétezer áldozatának emlékére.
„Ez a gyertyaláng, amit most gyújtunk, amellett, hogy a közülünk idejekorán eltávozottakra emlékeztet, legyen egyben a remény lángja is, amelyre most oly nagy szüksége van mindannyiunknak”
– tette hozzá az Szlovák Köztársaság első embere.
Miközben Szlovákiában (is) tombol a járvány, miközben a kormánykoalíció tagjai marják egymást, az államfő a népe felé fordul, és megrendüléssel fejet hajt a járvány áldozatai előtt. Mondhatni, nem nagy dolog, meg aztán egyébként sincsen semmi gyakorlati értelme.
A pandémia ettől nem enyhül, a kórházi ellátás nem javul, a koalíciós csatazaj nem csitul. A környezetvédő aktivistából államfővé vált asszony pénteken szimpatikus és szimbolikus gesztust tett, és érzelmesen megemlékezett az elmúlt egy év összes szomorúságáról. Már hallom bírálóimat: fejezzem be a „bezzeg Szlovákia” varázsige mormolását, északi szomszédunk kormánya ugyanúgy hibákat követett el a járvány kezelésében, mint a magyar.
Nem mernék összehasonlítást kezdeményezni, már csak azért sem, mert a mostani világjárvány pregnánsan bebizonyította, hogy nem sok értelme van a pillanatnyi szituációk összevetésének: egyszer fent, egyszer lent, pillanatok alatt képesek változni a vírusviszonyok.
Egy héttel ezelőtt – A nép szolgálatában c. írásomban (Hírklikk) – azt kifogásoltam, hogy a magyar államfő „társadalmi passzívaként” tölti be magas hivatalát. Másodlagos kérdésekkel foglalkozik, holott az általa elnökölt ország népe nagy bajban van. Kormányzati döntés szerint történik a járvány harmadik hulláma elleni védekezés, március 8. napjától szigorú zárlat lép életbe.
Az új megbetegedések száma meghaladja a napi ötezret, az elhunytak száma túllépi a napi százat. A hétvégi oltási hadművelet sajnos kudarcba fulladt, és az elkövetkező két-három hét drámai fordulatokat rejthet magában.
Igen, most kell(ene) a napi politikai küzdelmektől független és hiteles figura fellépése, aki csendes határozottsággal irányt mutatna a közeli jövőre vonatkozóan. Nyugalomra intene, tanácsot adna, megérőnek mutatkozna.
Interjút adna a napilapoknak, meglátogatná a különféle irányultságú tv-stúdiókat, és próbálná érthetővé tenni a néha nehezen érthető összefüggéseket.
Halkan, hitelesen, és ha kell érzelmesen. Talán észrevették, hogy mindenhol feltételes módot használtam, hiszen a Sándor-palota ura gyakorlatilag felszívódott, úgy tűnik, hogy a szorult helyzetünkben cserben hagyott bennünket.
A szlovák asszony(ság) népével van, a magyar ember(ség) eltűnt.
Áder az ország első embere, és a Magyar Honvédség főparancsnoka.
Mégis nyoma veszett, talán majd március 15. körül felbukkan, és mond valami lényegtelent a 173 év előtti hősökről, a 12 pontról meg a sajtószabadság fontosságáról (haha). Nem tudja, és nem érzi, hogy a magyarok többségének az lenne az igazi nemzeti ünnep, ha érzékelhető előrelépés történne a pandémia visszaszorítása és a tömeges vakcinálás területén.
Hangsúlyozom: nem szakmai beavatkozást és végrehajtási intézkedést akarunk tőle, hanem emberi megnyilvánulást.
Együttérző szavakra, őszinte gesztusokra, tiszta gondolatokra vágyunk, várunk. Olyan nagy kérés ez?
Dr. Dávid Ferenc