Hogyan lesz egy megalomán, nárcisztikus politikus a társadalmi ellentéteket csúcsra járató beteges uszító? Vélemény.
Donald Trump felemelkedése
Az Amerikai Egyesült Államok társadalma a végletekig szétszakadt. Ez a polarizáció nem új keletű, azonban minden évben egyre mélyebb árkok keletkeznek a társadalmi csoportok között.
Donald Trump, a média- és ingatlanmágnásból lett elnök populista nézeteivel emberek tízmillióinak adta meg a reményt egy új amerikai világrend kiépülésére, amelynek alapját a vidéki, hagyománytisztelő kisemberek képezik.
Azonban ne legyenek illúzióink: Trump múltját vizsgálva rájöhetünk, hogy
a leköszönő elnököt soha nem a konzervatív társadalmi osztály felemelése hajtotta, sokkal inkább betegesen nárcisztikus személyisége.
Az elnök, aki korábban a mérsékelt liberalizmus szimbólumaként ismert demokrata Bill Clinton kampányát is támogatta a 90-es években, ma már a hazafias érzülettől hajtott amerikai csoportok megmentőjeként tetszeleg. A trumpista hazafiasság azonban nem a mérsékelt polgári hagyományokból táplálkozik.
A trumpi politika ugyanis az „oszd meg, és uralkodj!” elvén nyugvó, embert ember ellen uszító, egyeseket alsóbbrendűnek, másokat felsőbbrendűnek tekintő neofasiszta ideológia talajvizét szippantja magába. Csakúgy, mint Magyarországon a „libernyákok” és a „komcsik” ellen kikelő magyar politikai elitnek, az Egyesült Államoknak is megvannak a legyőzendő démonjai.
Amerikai törésvonalak
„Tegyük naggyá Amerikát!” – szól Donald Trump 2016-os kampányszlogenje. Hogy mi a nagyság mércéje, az egyelőre rejtély, azonban a tavaly már „Tartsuk meg nagynak Amerikát!” elnevezéssel zajló kampány jól mutatja, hogy Trumpék négy év alatt elérhették az általuk vizionált politikai célt. De vajon hogyan is néz ki manapság az Amerikai Egyesült Államok társadalma?
Sorozatos korrupciós botrányok, szexista és rasszista megnyilvánulások, nyilvános verbális megaláztatások mételyezik a világ legdemokratikusabb országának gondolt USA politikáját. Ez leginkább magának az elnöknek köszönhető, aki nyíltan kardot rántott a politikai korrektség ellen, amely a Trumphoz hasonló populisták szerint a valósággal nem összeegyeztethető.
Nem mindegy azonban, mit tekintünk polkorrektnek. Az igazságot elfedő, kommunikációs trükkökkel megmásított valóságot ugyanis valóban szükséges felfedni.
Azonban a trumpi valóságban az őszinte beszéd helyett a hurráoptimista sikerpropaganda és az elnökkel egyet nem értők nyílt verbális megalázása a célravezető.
Tudniillik, a novemberben vereséget szenvedő Trump az utóbbi években nem átallott megszégyeníteni olyan, az — elvileg — saját értékrendjéhez közelálló politikusokat, akik felrótták az időközben elkövetett politikai hibákat. Hiszen akármennyire is lojális a szavazóbázisa, nem tudta kizárólag hozzá hű emberekkel feltölteni kabinetjét.
Vannak ugyanis olyanok, akik a politikai érdekeiket félretéve képesek a saját népük javát előtérbe helyezni. Ez lenne az üdvözítő minden esetben, hiszen egy ország kormányzása súlyos felelősséggel járó feladat, és nem a hatalmon lévők egomán személyiségének pallérozását szolgáló játszótér.
A néphez nagy magaslatból leszóló politikai aktorok előbb-utóbb elcsúsznak a banánhéjon, és a jótékony feledés történelmileg bekövetkező homályába burkolóznak. Donald Trumppal azonban valószínűleg nem fog ez megtörténni. Nem fogják őt elfeledni, de évtizedek múltán nagy eséllyel az Egyesült Államok szégyenfoltjának fogják tekinteni.
Szégyenletes ugyanis, hogy 2016-ban nem a vélt vagy valós érdemei miatt került hatalomra, hanem a nép egy szeletének részben jogos félelmei és aggályai miatt. Trump ugyanis éppen azzal a céllal vált elnökké, hogy meghallja és figyelembe vegye a leszakadó, érdekeit nehezen érvényesítő csoportok, például az ipari munkásosztály szempontjait. Ennek azonban gyorsan szertefoszlott az illúziója.
Hogyan is lehetne a „kisember” hangja, aki az örökölt vagyonából és provokatív, könyörtelen személyiségének köszönhetően szerzett befolyást? Miként lehetne a nép egyszerű gyermeke az 58 emeletes, saját nevére hallgató toronyház főnöki bőrfoteljében pöffeszkedő, megalomán üzletember?
Mint látjuk, sehogy.
Marad a rasszista, nő- és oktatásellenes kisebbrendűségi csoportok „főparancsnoka”. Azoké a vírusszkeptikusoké, akik szerint a koronavírus nem is létezik, az ellene fejlesztett vakcinával pedig chipet ültetnek az emberek testébe, befolyásolván az emberi viselkedést.
Azoké, akik szerint a világot néhány befolyásos ember irányítja, akik összefogtak a nép nyomorba döntéséért — elfeledvén azt, hogy az elnökük is a befolyásos és gazdag társadalmi elit tagja.
Kép forrása: kxnet.com
Ennek ellenére nem szabad elmennünk amellett, hogy Donald Trumpra tavaly novemberben több mint 74 millió ember szavazott, többen, mint előtte bárki másra, egy kivétellel. Az az egy pedig a győztes jelölt, Joe Biden, aki több mint 7 millió szavazattal kapott többet, mint a bukott elnök, méghozzá minden idők egyik legmagasabb részvétele mellett zajló választásán.
Trump a választások óta folyamatosan csalással vádolta a nyertest. A bukott elnök ugyanis azt állítja, hogy ő győzedelmeskedett, méghozzá nagy arányban, és még január 6-án is kijelentette: soha nem fogja beismerni a vereségét. Neki az sem számít, hogy pártjának hivatalnokai is megerősítették, hogy szabályosan zajlottak a választások, és nincs okuk csalást feltételezni.
Az az ember kiált csalást, aki az orosz hatóságok hathatós segítségével és dezinformációs hadjáratával lett elnök 2016-ban, miközben több mint kétmillióval kevesebb szavazatot szerzett az USA választási rendszerének sajátosságai miatt (az Egyesült Államokban az elektorok választják az elnököt, két állam kivételével mindenhol a győztes szerzi meg az adott állam összes elektori szavazatát).
Az az ember nem fogadja el a végeredményt, aki
magasrangú tisztségviselőkre próbált — sikertelenül — nyomást gyakorolni, hogy másítsák meg az eredményeket, és „találjanak neki” államonként több tízezer, esetenként több százezer szavazatot, hogy megforduljon az állás.
És ha ez még nem elég, a mostani vereség után híveit folyamatosan hergeli, hogy „ne adják fel a küzdelmet„.
A társadalmi düh felkorbácsolása megtette a hatását. Négyen (frissítés: azóta már öten) meghaltak a január 6-ai washingtoni zavargásokban, amelyen az elnök hívei betörtek az Egyesült Államok Kongresszusának épületébe, a Capitoliumba. Mi kell még ahhoz, hogy Donald Trump belássa, az erőszak nem célravezető?
Másképp is lehet(ne)
Nem kell sok évtizedet visszamennünk a múltba ahhoz, hogy lássuk, az utóbbi években harapózott el ennyire a politikai diskurzus az Egyesült Államokban. Néhány éve még bezzegország volt az USA a politikai kultúra szempontjából, elég a 12 és fél évvel ezelőtti, 2008-as elnökválasztásra gondolnunk.
A választáson a győztes Barack Obama ellenfele John McCain volt a republikánus oldalon. Ő olyan „régivágású” politikus volt, aki önnön konzervativizmusát nem csupán álcaként öltötte magára, hanem egész életében a hazájáért küzdött.
Amerikai katonaként és politikusként is tiszteletreméltó, aktív és becsületes munkát végzett, így méltán nevezi a társadalmi többség hősnek (Trump szerint egyébként McCain „{n}em háborús hős. Csak azért volt háborús hős, mert elfogták. Én az olyan embereket szeretem, akiket nem fognak el„).
A választás éjszakáján McCain ekképp méltatta Obamát:
„Egy olyan hosszú és nehéz versengés során, mint amilyen ez a kampány volt, az ő sikere már önmagában is kiérdemli – képességei és állhatatossága révén – tiszteletemet. De ahogy véghez vitte ezt, olyan amerikaiak millióit inspirálva, akik egykor tévesen azt hitték, hogy nem számít sokat a szavuk vagy csekély a befolyásuk ahhoz, hogy megválasszanak egy amerikai elnököt, ezt a legőszintébben csodálom és elismerés illeti őt ennek eléréséért.”
A nagyság itt kezdődik. Láthatjuk, milyen az, amikor valaki a hazája szolgálatát előbbrevalónak tekinti a saját hatalmi törekvéseinél. Fájóan hiányzik az a politikai kultúra, amelyben a tisztesség és a politikai oldalak közti kölcsönös tisztelet jelentik a mércét.
Mi a helyzet itthon?
Manapság Magyarországon is hasonló cipőben jár a politikai elit. Az urambátyámkodásra épülő kormányzás, az intézményesített korrupció és a másképp gondolkodók becsmérlése számít természetesnek. A népet reprezentáló újságírók sajtótájékoztatókról való kitiltásáról és semmibevételéről nem is beszélve.
Vajon hogyan reagálna Orbán Viktor a 2022-es választások éjszakáján, ha kiderülne, nem ő alakíthat kormányt. Elfogadná, beletörődne? Vagy talán megkérdőjelezné az eredményeket? Sok illúziónk nem lehet, ugyanis 2002-ben is választási csalást kiáltott Orbán.
Akkor azonban a Fidesz támogatóinak jelentős része az értelmiségi, mérsékelt konzervatív rétegből és kritikus fiatalokból épült fel, akik a tüntetésekben és polgári engedetlenségi akciókban hittek.
Manapság azonban már sok szempontból kicserélődött és radikalizálódott a Fidesz tábora:
a szélsőségekkel kacsingató, könnyen hergelhető csoportokra elképzelni sem lehet, hogyan hatna a vereség. Ami ugyanis manapság az USA-ban zajlik, akár itthon is megtörténhet.
A 2018-as választásokon a magyar ellenzék kiáltott csalást, azt állítva, hogy főképp Ukrajnából illegálisan beutaztatott szavazók, az elszegényedett választók megvesztegetése, hatalomtechnikai ügyeskedések és külföldi levélszavazatok döntötték el a választást a Fidesz javára.
Ennek ellenére azonban fontos kimondani: az, ami nem etikus, még nem törvénytelen.
A magyar kormánypártok — a Fidesz és az önálló pártként nehezen értelmezhető KDNP — az elmúlt évtizedben ugyanis törvénybe iktatták azon politikai elképzeléseiket, amelyek aggodalommal töltik el a demokrácia híveit. Mindemellett azonban olyan, morálisan megkérdőjelezhető, de teljesen legális módszereket is előszeretettel alkalmaznak, mint a választások előtti krumpliosztás.
A krumplitokrácia elvei szerinti cselekvés azonban sokszor nem elégséges: hasonlóan az Egyesült Államokhoz, hazánkban is előszeretettel alkalmazzák a választók félelmein alapuló politikai kommunikációt. A bevándorlás veszélyességének hangsúlyozásával, a haza védelmére való hivatkozással ugyanis ügyesen el lehet fedni a kormányzás sikertelenségét.
A gyűlöletpolitika „járulékos sikere”, hogy manapság már azon megy a vita, hogy a magyar emberek között ki a legmagyarabb. Aki nem simul bele a kormányzati narratívába, az nem hazafi, sokkal inkább hazaáruló. A kormány korábbi kampánytanácsadója, az amerikai gyűlöletkampányokat csúcsra fejlesztő Arthur Finkelstein technikáját alkalmazva ugyanis határozott ellenségkép kell a politikai sikerekhez.
A liberálisból lett konzervatívból lett gyűlölködő nacionalista Orbán Viktor ugyanis nemcsak a vereséget nem képes elfogadni. Trumppal abban is hasonlítanak, hogy elveiket a hatalom megtartása érdekében kaméleonként változtatgatják: amikor érdekeik azt diktálják, az emberi jogokat védő liberálisok, máskor meg hazafiaskodó gazdasági protekcionisták.
A 90-es évek elején még kereszténydemokrata politikusokat becsmérlő Orbán mára a kereszténységet pajzsra emelve végzi politikai tevékenységét. Szerinte ma már a keresztény vallás a legüldözöttebb a világon, amelyet meg kell védeni. Az azonban más kérdés, hogy az elmúlt lassan 11 év mennyire összeférhető a kereszténység legfőbb elveivel.
Láthatjuk tehát, hogy számos hasonlóság van Orbán Viktor és Donald Trump politikája között. Gyűlöletkeltésben mindketten élen járnak.
Az Egyesült Államok rövidesen megszabadul a társadalmát mételyező politikai tehertől. Nagy kérdés, hogy a magyar társadalom mikor veti ki magából sajátját, hogy véget érhessen a gyűlölködés kora.
A szerző okleveles kommunikációszakértő, a Nyugati Fény újságírója.
(Címlapfotó: MTI/EPA/Abaca/Pool/Yuri Gripas)
