Miközben itthon zajlik a kulturális élet gyökeres átalakítása, beleértve a finanszírozást is, számolatlanul ömlik a magyarországi pénz az erdélyi színházakra. A listát elnézve rögtön szembetűnik egy fontos adat: az egyik legnépszerűbb és leglátogatottabb, mindig teltházzal játszó marosvásárhelyi társulat egy fityinget sem kap mindebből. Miért maradt ki a szórásból épp Marosvásárhely? Bünteti Budapest valamiért a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat? Esetleg magát az igazgatót, Gáspárik Attilát? A kérdéseket egyenesen a direktornak tettük fel.
Nyugati Fény: A romániai magyar színházak mindegyike kapott pénzt, kivéve az ön társulatát. Mi történt?
Gáspárik Attila: Nem tudom, mi történt. Ezen a listán még az nincs is rajta, amit biztosan tudok. A kolozsvári magyar opera többször kapott ilyen segélyt a magyarországi minisztériumoktól, nem irigylem tőlük, és örülök, hogy megkapták. De azért látok ebben egy veszélyes dolgot: a másfél millió romániai magyar ember itt fizeti az adóját Romániában, úgy érzem, hogy a román államnak kutyakötelessége az ilyen intézmények fenntartása, mint a színház is.
Az erdélyi városokban forintban mérve milliókat pazarolnak el – muszáj ezt mondanom – ilyen-olyan napok ürügyén, tehát ingyen koncerteket, ingyen fellépéseket szerveznek. Ezzel egyrészt romlik a morálja a kultúrát fogyasztónak, mert megszokják, hogy jönnek X városban a magyar napok, és itt Y zenekar ingyen és bérmentve fel fog lépni.
Mondok egy példát: Mága Zoltán koncertjei. Kiderült, hogy milliókat ölt bele a magyar kormány, hogy ő ingyen hegedüljön különböző erdélyi templomokban. Ez nekünk egyáltalán nem tesz jót. Utána azt fogják nekem mondani az emberek, hogy miért kérek én ennyit vagy annyit egy színházjegyért? Egyszerűen az autoimmunitásunkat, a saját védekezési rendszerünket fogják felszámolni ezzel az eljárással.
Egyszer elmegy ez a kormány, jön egy másik, amelyik már nem ontja így a pénzt, és akkor mi fog történni ezekkel a kulturális intézményekkel, ki fogja ezeket fenntartani? Ezt én felelőtlenségnek tartom.
NYF: Keressük tovább a magyarázatot: köztudott, hogy Ön az, aki állandóan bírálja a magyar kormányt és az RMDSZ-t. Nem lehet, hogy a kimaradás ennek a következménye? Elég, ha a tegnapi budapesti tüntetésen elhangzottakra utalunk, amelynek az volt a célja, hogy a magyar kormány ne szólhasson bele a színházak vezetőinek kinevezésébe. Éppen az a tendencia kezd megvalósulni Magyarországon, ami látványosabban már érződik Erdélyben: aki nem nyal be, az pusztuljon.
G. A.: Én nem hiszem, hogy jobban kritizálnék valakit, mint más. Igen, van véleményem a romániai és a magyar közéletről is. Engedtessék meg, hogy 30 évvel egy forradalom után, egy magát értelmiségnek érző embernek legyen véleménye. Ezt a hatalomnak el kell viselnie. És megette a fene – már bocsánat – ha én, vagy bármelyikünk is, nem érzi magát kisebbségben, ha a kultúrában dolgozik.
Én nem hiszek a kulturális többségben, a hatalomban. A kultúra és a sajtó normális esetben – azért mondom így, mert nem normális sem a romániai, sem a magyarországi sajtó helyzete – mindig fékje, tükre a demokráciának. A kultúrának az is a feladata, hogy ráncigálja a bajszát a hatalom macskájának: vigyázz, mert ez nem jó irány!
Én nem hiszem, hogy elvtelenül bíráltam volna. Persze, tudom, hogy nem olyan időket élünk, hogy bármit elviselne a hatalom, legyen az a romániai magyarság egyetlen legitim szervezete,
az RMDSZ, amely lassan fiókpártjává vált a magyar kormánypártnak.
Harminc éve nem azért folyt vér itt Marosvásárhely utcáin, hogy mi itt betagozódjunk, és szájról olvassuk le a hatalomnak, hogy éppen mi fáj, vagy milyen dicséretre vágyik. Sőt, ez most még fájdalmasabb, mert annak idején Orbán Viktor vagy Kelemen Hunor számára sem volt ez szimpatikus, mert kimondták azt, amit gondolnak, és tettek is azért, hogy másként legyen. El kell tehát fogadni részükről azt, hogy bírálatot is érik azért, amit csinálnak.
Gáspárik Attila / fotó: maszol.ro
NYF: Ha Marosvásárhelyi Színház nem részesül magyarországi támogatásban, és a romániai állami pénz is minimális, miből tartják fenn a színházat?
G.A.: Mi kreativitással, sok-sok munkával betömjük azokat a lyukakat, amelyeket a finanszírozás hiánya okoz. A leglátogatottabb színházak egyike egész Romániában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Ha a lakosság számához képest nézem az eladott jegyeket, akkor tényleg az első vagy második helyen vagyunk, talán a bukaresti Nemzeti után.
A színházat 1973-ban építették, azóta nem volt felújítva. Rettenetes állapotok uralkodnak, és én nem láttam, hogy például az RMDSZ letett volna egy költségvetési kérést a román kormány elé, hogy ne omoljon a fejünkre a ház. Lehet, hogy azt hiszik, ezzel engem büntetnek, de nem. Itt több tízezer emberről van szó. Ez a több tízezer ember szavazáskor el fogja mondani a véleményét.
NYF: Azért éhen nem halnak.
G.A.: Nem, de bármikor történhet valami, ami miatt leáll majd a munka. Mi harcolunk a dolgainkért. Csak úgy felteszem a kérdést: ha a magyar állam épít színházépületet Szatmárnémetiben, ahol magyar a polgármester, magyar a megyei tanács elnöke, többségében magyarok ülnek a tanácsban, akkor mi lesz, ha ez már nem így lesz?
Ha Sepsiszentgyörgyön a magyar állam építi az új színház épületét, mi lesz, ha jön egy olyan magyar kormány, amely inkább a soproni kórház felújítására költi a pénzt, és nem ad többet ide a működésre? Akkor mi mit fogunk csinálni?Az a baj ezekkel a külső beavatkozásokkal, hogy lassan elszokunk attól, hogy nekünk meg kell küzdeni a nézőkért.
NYF: A marosvásárhelyi színház repertoárját elnézve, nem is kell annyira küzdeni a nézőkért, mert jönnek Kolozsvárról, Nagyváradról, autóba ülnek és „átugranak” egy-egy előadásra.
G.A.: Sőt, Budapestről is. Olyan Ibsen: A nép ellensége előadás fut most éppen, amitől az ember szinte körülnéz, hogy vajon szabadon kimehet-e egyáltalán a színházból? De azt hiszem, a színháznak ez a feladata. Én azért érzem magam biztonságban, mert amíg teltházakkal játszunk folyamatosan, addig nincs probléma. Persze, zavar, Magyarországra nem hívnak, nincs egyetlen pesti partnerszínházunk sem. Már Kisvárdára se hívnak bennünket, de hát játsszuk le ezt a meccset. Voltunk Szerbiában, Moldovában, Lengyelországban, Csehországban.
NYF: Mitől különbözik Marosvásárhely művészeti programja a többitől, ami miatt állandóan teltház van?
G.A.: Úgy érzem, hogy nekünk sikerült rátalálnunk egy olyan kombinációra, ahol az erős társadalmi kritika találkozik a szórakozással. Ezért tudunk telt házzal játszani olyan darabokat, amelyek kényes kérdéseket vetnek fel. Jó passzban van a társulat, a közönség is érzi azt a nyomást, ami nemcsak a színházra, hanem az egész erdélyi magyarságra nehezedik.
Olyan dolgok történnek itt, mintha minden valakinek a bosszúállásából történne. Egy ilyen szétzilált, meggyengült csapatot nagyon könnyű vezetni és félrevezetni. Azt hiszem, előbb-utóbb lesznek mozgások a romániai magyarság köreiben, mert ez a helyzet így tarthatatlan.
