Elképesztő!
Döbbenetes történetet osztott meg Spányik András kedden a közösségi oldalán:
az orvos egyik közeli családtagja sztrókot kapott,
40 percet vártak a mentőkocsira,
mert a mentőállomás vezetőjének nem volt joga elindítani az esetkocsit, amely körülbelül 1 kilométerre állt egy garázsban.
Mint írta, a sztrók esetében minden perc számít, órákon belül meg kell kapni a vérrög feloldására szolgáló gyógyszert, miközben számos vizsgálaton át kell esni.
Végül 40 perc után megérkezett a mentőkocsi, András bajtársai kifogástalan munkát végeztek, ezért hálás is nekik a szakember.
Azonban András története egy nagyon súlyos kérdésre világít rá:
mi történik azokkal, akiknek a 40 perc már túl sok?
Spányik András nyílt levelét változtatás nélkül idéztük:
„Orvos vagyok. Dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál és sürgősségi osztályon is. Éppen ezért tudom, milyen nehéz a munkája a sürgősségi ellátásban dolgozóknak; tisztelem és elismerem tevékenységüket.
Az alábbi történetben minden kollégám egyenként nagyszerűen szerepelt, remek munkát végzett. Viszont olyan súlyos rendszerhibára derült fény, amit szeretnék most veletek megosztani, hogy felhívjam a figyelmet: nem jól működik a rendszer.
Tegnap reggel 7:30-kor hív anyukàm, hogy ferje rosszul van, nem tud beszèlni ès ,,lefittyed a szàjzuga”. Letettem a telefont ès értesítettem a budaörsi ügyeletes kollégáimat, akik néhány percen belül a helyszínen voltak ès azonnal riasztottàk a mentőszolgálatot. >>Időablakos stroke<<- minden perc számít.
Minél hamarabb, de négy és fél órán belül mindenképpen meg kell kapni az agyi keringést akadályozó vérrög oldására szolgáló gyógyszert. Addig viszont még gyors labor, vizsgálat és CT is kell. És, mint tudjuk, minden perccel romlik a teljes gyógyulás esélye.
Közben Budáról autóval én is odasiettem. Megérkeztem 18 perc alatt és innentől kezdődtek a megdöbbentő események: a mentő sehol. Ügyeletes kollégáim vénát biztosítottak(kettőt is a szabályoknak megfelelően) és vigyáztak a betegre. Az idő telt, fájdalmasan telt, a mentő pedig sehol.
Nem nyughattam, így beszéltem a budaörsi mentőállomás vezetőjével: mi történik? Mint kiderült, a budaörsi mentőkocsik a garázsban állnak, kb egy kilométerre a betegtől, ám az állomás vezetőjének nincs joga elindítani az esetkocsit. Miért nem indítják a központból?
A betegre vigyázó orvos rádión többször jelzett, így végül elindították a kocsit, ami perceken belül érkezett. Negyven felesleges és idegsejtgyilkos perc viszont eltelt.
Innentől minden rendben és flottul ment.
A mentős bajtársak gyorsan és professzionálisan dolgoztak, a Szent Imre Kórház dolgozói kifogástalan munkát végeztek és végeznek rokonunkkal, hálásak vagyunk érte.
A rendszerben mindenki képzett és jót akar. De mi történt akkor?
Miért vettek el 40 perc esélyt egy ember életéből szervezési hibák?
Ki felel az elpusztult, meg nem mentett idegsejtekért?
Komoly Sámuel és Palkovits Miklós 2010-ben kiadott, Gyakorlati neurológia és neuroanatómia című könyvében az alábbi szövegrészlet szerepel az időablakos, thrombolysis kezeléssel kapcsolatban:
>>Nemzetközi szinten is csak az akut Ischemiás stroke betegek 5-10 százaléka részesül ebben a kezelésben. Ennek elsődleges magyarázata, hogy az akut stroke betegek nem érkeznek idejében a stroke centrumokba. Ennek alapvető oka, hogy sem a betegekben, sem az orvos társadalom nagyobb részében még nem tudatosult, hogy ,>>time is brain”<< azaz minden perc késedelem a thrombolysis megkezdése előtt idegsejtek millióinak pusztulását okozza.<<
Közzétett leírásommal
a közvélemény erejével szeretnék hatni a döntéshozókra
és szeretném a figyelmet felhívni erre a megdöbbentően fontos problémára. Mi történik azon állampolgárokkal, akiknek nincs orvos a családjában? Akik nem az ország egyik legfejlettebb régiójában laknak? Akiknek nincsenek egészségügyi alapismereteik?
Amikor családorvosoknak, sürgősségi orvosoknak mesélem a történetet, legyintenek: >>ó, mi már megszoktuk<<, ,>>ez ilyen<<, ,>>sajnos ez már nem olyan, mint amikor te mentőztél<<… Nem, ezt ne szokjuk meg. Ez nem lehet ilyen. A magyar egészségügyben kompetens és kiváló szakemberek dolgoznak, az ő munkájukra hatalmas szükségünk van.
Saját élményem nyomán, nyílt levelemet egy segélykiáltásnak, figyelemfelhívásnak szánom, remélve, hogy ezzel is hozzájárulhatok egy jobban szervezett egészségügy kialakításához.”
(Spányik András/Facebook)
