Sokat tanulhatna tőle a belügyminiszter.
Még december közepén tartottak közoktatási fórumot, ahol Pintér Sándor a többi közt azt mondta, hogy a budapesti elitgimnáziumok diákjai 18 százalékban külföldi egyetemeken tanulnak tovább, amiről a tanárok tehetnek, ugyanis
nem hazaszeretetre nevelik őket.
Egy fiatal tanuló nyílt levélben reagált most erre. Nyisztor Virág nyilvánosan osztotta meg a Facebookon a gondolatait.
Azt írta, hogy nemrég a hazaszeretetről készített esszét, ami alapvetően abszolút a komfortzónáján kívül esik, de mint azt leszögezte, mostanában mégis sokat gondolkodik rajta.
„Az inspirációt egy a december 16-i eligazításról vett idézet szolgáltatta. Sok mindent lehet fejtegetni az ott elhangzottakon,
ezt az oktatáshoz nálam jobban értők tették és teszik is, egy pár gondolatot viszont én is szeretnék megosztani, kicsit más szemszögből.
Nem annak indult, de mivel mindig az elhangzott idézet cáfolásához tértem vissza, végül a levél formát választottam. Akiket érdekel, lent elolvashatják”
– fogalmazott.
Az írást változtatás nélkül közöljük:
„Tisztelt Belügyminiszter Úr!
Mint 12. osztályos diák és a közoktatásban pozitív változás eléréséért folyó mozgalom aktív résztvevője fordulok Önhöz.
A tizennégy pedagógus közül, akiket a közelmúltban az Ön minisztériumának közvetlen felügyelete alá tartozó Tankerületek eltávolítottak állásukból hatan az én iskolám tanárai voltak.
Ezért azon túl is kötelességemnek érzem, hogy felszólaljak, hogy az oktatás gyakorlati problémái engem is érintenek.
Azok közül a tanárok közül, akiket elbocsátottak, akik beadták a felmondásukat, vagy akik még a közoktatási rendszerben dolgoznak, de egyre reménytelenebbnek érzik a helyzetüket,
sokakat ismerek, tisztelek és felnézek rájuk.
Ettől függetlenül ezt a levelet nem vádaskodásnak szánom, csupán néhány személyes gondolatot szeretnék megosztani Önnel egy nemrégiben tett, a hazaszeretetről szóló megjegyzésével kapcsolatban.
Úgy érzem, releváns lehet a véleményem, mint jelenlegi diák, akinek az utóbbi időben változott a véleménye a hazaszeretet témájáról.
»Ez pedig szintén egy pedagógiai kérdés és feladat. Jól vannak-e képezve hazaszeretetre? Igen vagy nem?«
Ezt a kérdést tette fel a december 16-i oktatással kapcsolatos konzultációnak nevezett eseményen. Arra utalt, hogy az elit iskolákból azért hagyja el sok diák végleg az országot, mert a tanárok nem képzik őket hazaszeretetre.
Bevallom, rám is illik a külföldre költözni készülő, erős gimnáziumban tanuló diák leírása.
Egészen a közelmúltig még a hazafias érzések hiányát illetően is egyetértettem volna Önnel, korábbi meghatározásom szerint.
A Magyarország sok esetben tragikus történelmével és nemzeti szimbólumainkkal szembeni megszállottságot a globalizált világban a fejlődés és továbblépés akadályának gondoltam, és nem értettem egyet azzal sem, hogy az állampolgárok adósak a hazájuknak pusztán azért, mert ott születtek.
Az elmúlt hetekben azonban jobban megértettem, hogy ez egy ennél jóval összetettebb jelenség, aminek ma is van létjogosultsága.
Gyerekként megszokjuk, hogy vigyázzba kell állnunk, amikor megszólal a Himnusz.
Megjegyezzük a zászló színeit, a történelmi események dátumait és a nagy magyar költők verseit.
De azt, hogy hogyan tiszteljük a dallamot, hogyan álljunk büszkén a piros-fehér-zöld csíkok alatt, hogyan érezzük át 1956. október 23. szellemét, vagy hogyan keressük a jelentést a bemagolt sorok mögött, nem lehet hagyományos módszerekkel, tantermi kereteken belül megtanítani.
Akkor kezdtem el igazán értékelni és érdeklődni a magyar történelem iránt, amikor párhuzam vonódott a múlt forradalmárjai és a jelenben a jobb körülményekért tiltakozók között.
Akkor ismertem fel a közös kulturális háttér összetartó erejét és a magyar klasszikusokból vett idézetek valódi értékét, amikor a tüntetéseken olyan tanárok olvasták fel őket, akiknek valódi szenvedélyük ezeket a műveket tanítani.
Amikor a Himnuszt olyan emberek tömege énekelte, akik úgy látják, hogy érdemes küzdeni ezért a nemzeti ügyért, mert a mai fiatalok oktatása határozza majd meg az ország jövőjét, a vigyázzállás többé vált, mint társadalmi kényszer. Amikor ők lengették a zászlót, a trikolór elkezdett jelenteni valamit.
Talán nem ilyen képzésre gondolt, de a közelmúlt eseményei hatására igazán becsülni kezdtem Magyarország kultúráját, történelmét és lakóit, és felismertem a hazaszeretet sok pozitív aspektusát.
Továbbra is külföldön szeretnék tanulni,
de arra is törekedni fogok, hogy a tanáraim példája által inspirálva, a megszerzett tudásommal egyszer majd hozzájáruljak az ország fejlődéséhez.
Tehát, hogy válaszoljak a költői kérdésére, igen, megtanítanak minket a tanáraink szeretni a hazánkat, mert ők maguk igazi példaképekként kiérdemelték a szeretetünket és tiszteletünket többek között azzal, hogy hihetetlen bátorságot és odaadást tanúsítanak egy nemzeti jelentőségű ügy iránt.
Ön elvárja a pedagógusoktól, hogy hazaszeretetre tanítsák a diákokat, én arra kérem Önt, hogy engedje ezt nekik.„
