Egymást nyírják ki.
Furcsa írás jelent meg a Fidesz közelébe került Indexen a fideszes kultúrpolitika egyik legbefolyásosabb alakítójának, Demeter Szilárdnak a tollából, vette észre a 444.hu. A cikkben arról ír, hogy információi szerint „jobboldali kultúrharcosok” leleplező videóriportot készít róla.
Az írás így kezdődik:
„Hétvégén a kollégáim riadtan kerestek meg, hogy információik szerint készül egy »leleplező« videóriport arról, hogyan biztosítok lehetőségeket
a libernyákoknak.
Röviden elintézhetném egy vállrándítással, hogy hát ez a dolgom (mármint a lehetőségek biztosítása a teljes kulturális paletta számára), de ha már a vélhetően jobboldali kultúrharcosok ekkora munkát fektetnek egy leleplező anyagba, megérdemelnek egy kissé hosszabb reakciót.”
Ezek után Demeter elmondja, hogy a magyar kultúra nemzeti kultúra, majd hogy a kommunista diktatúra gyermekeként védi a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot. Kicsit később pedig így ír:
„Létezik egy téves nemzetfogalom, melynek értelmében a nemzet: mi igen, ti igen – ők nem. A rámutatás gesztusa ugyanaz, mint amikor az újhülyék (olv. progresszívak) megmondják, hogy ki a jóeNber, ki nem az.
Erre szokás azt mondani, hogy kirekesztő. Csakhogy ez a nemzeti horizonton nem kirekesztés, hanem öncsonkítás. Tetszik, nem tetszik,
ők is a mieink.
Nekem például személy szerint nem tetszik, de jobboldaliként védem a nemzethez tartozás jogát.”
Nem sokkal később ezt azzal egészíti ki, hogy számára az a nemzeti alkotó és előadó, aki a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra.
Majd jön a lényeg:
„Sok olyan politikai ellenfelem van, akinek a teljesítményét elismerem és tisztelem. És sok olyan elvbarátom, aki legszívesebben a síromon táncolna.
De ez mindegy is: a magyar kultúra egészét tekintve a következő száz év időtávján teljesen érdektelen, hogy ki a barát, ki az ellenfél/ellenség, az is, hogy a mai korcsmában ki hogyan szavaz. Az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra.
Kultúrszociológiai faktum, hogy a kortárs művészeti alkotások kb. 80 százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fent. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok – hanem az idő.
Ezért kell nekünk a száz százaléknak lehetőséget biztosítani. De nem alanyi jogon. Iránytűként – állami intézmény vezetőjeként, közpénzből működő közalapítvány kuratóriumi elnökeként – a döntéseimet, döntéseinket csak és kizárólag az
Alaptörvényben rögzített értékkészlet
alapozhatja meg.
Ami azon kívül esik, arra jogszerűen nem ítélhetünk meg közpénzt – ami azon belül jön létre, az támogatandó.”
Az utolsó bekezdés alapján Demeter mintha azt gyanítaná, hogy a munkásságával szemben megfogalmazott jobboldali kritikákat az irigység is fűtené. Legalábbis arról ír, hogy
„elvi hozzáállástól ellépve az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek nem jut elegendő. Ezért szoktam mondani, hogy ami itt folyik, az nem kultúrharc, hanem lökdösődés, aminek az a tétje, hogy kinek mekkora szelet jut a véges tortából. Pláne, hogy válságos időket élünk, vége a forrásbőségnek. Ilyenkor a lökdösődés fokozódik. Lesz itt még cicaharc…”
Majd azzal zárja, hogy a kultúrpolitikában nem lehet mindenki javára, azaz igazságosan dönteni, de helyesen igen, és ők ezt próbálják tenni.
