Túltolta a Fidesz az "illiberálist": Világhírű lett az Orbán-kormány kegyetlen tudománypolitikája

Egy másik élhető és valós alternatívát kell megfogalmazni.

Az illiberális államok vezetőinek azért kell ellenségképet gyártaniuk, mert enélkül kiderülne, hogy alkalmatlanok a kormányzásra. Erről is beszélt a Népszavának adott interjújában Pető Andrea történész, aki szerint fontos kérdés, hogy mennyiben segíti a putyini rendszer bukását, ha nem folytatunk párbeszédet az oroszokkal, és miért fontos emlékezni a történelmi eseményekre, különösen a holokausztra.

Pető Andrea az MTA Doktora, a Közép-Európai Egyetem professzora, a CEU Demokrácia Intézet kutatója, kutatási területe a XX. századi társadalom és a társadalmi nemek története.

Ezt a működési mechanizmust eddig is ismertük a kommunizmus és fasizmus történetéből, de ennek

illiberális modelljét most látjuk csak teljességében kifejlődni.

A mai Magyarországon még senkit se csuktak le a nézetei miatt, nem úgy, mint Kínában vagy Oroszországban. Ezért érdemes megfigyelni, hogyan jön létre az intellektuális kollaboráció egy olyan rendszerrel, mely

nemcsak anti-intellektuális,
hanem tudatosan pusztítja az oktatási rendszert,
ellenőrzi a kutatást
és meghekkeli a tudományos minőségbiztosítást.

A magyar felsőoktatás magánosításával az egyetemi oktatói béreket a duplájára emelték, ezért cserébe

az egyetemi autonómiát és a tudomány szabadságát kellett beáldozni a kollégáknak.

A korábbi, valamennyire átlátható és demokratikus döntési mechanizmusokat az egyszerű politikai lojalitás követelménye váltotta fel. Ugyanazon kollégáknak hasonló érveik vannak az öncenzúrára és az elhallgatásra, mint a kommunizmus idején voltak:

„ha én, aki ugye kiváló vagyok, nem csinálom meg, illetve nem vállalom el, akkor jön majd más, aki rosszabb és majd megcsinálja, elvállalja, megírja ő. Különben is, tudni kell mit nem szabad kutatni, illetve leírni vagy kimondani egyébként pedig meg kell élni valamiből” — fejtette ki a történész.

A kockázatvállalás hiánya gyáva és rossz tudományt is eredményez.

A Fidesz-kormány egyébként azt várja az EU-tól, hogy ezt a lebutított tudományt finanszírozza. Az orosz, illetve a török példa mutatja, hogy hosszú távon ez a kollaboráció mennyire romboló: azok a kollégák, akik az elmúlt években csendesen öncenzúrázva reszketni méltóztattak, nem szívesen látottak az európai felsőoktatásban és kutatásban. Látszik a csendesen kibontakozó folyamat. Magyarországra is egyre kevesebb nagynevű előadó jön, éppen úgy, ahogy Törökországba. Persze sok pénzzel sok mindent és mindenkit el lehet érni, de ez csak időleges. Azok, akik mertek nemet mondta a sok pénzre, biztosítják, hogy ez esetleges kollaboráció ráragadjon az illetőre — mondja Pető Andrea.

„Az Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja miatt az illiberális internacionálé felbomlott. De ne legyenek illúzióink. Mivel az illiberális erőknek a működtetésen kívül nincs eredeti ötletük,

egészen biztos, hogy kitalálnak egy újabb ellenségképet,

hiszen az életükért és az egzisztenciájukért küzdenek. E nélkül az újabb ellenségkép nélkül ugyanis kiderülne, hogy alkalmatlanok a kormányzásra, a még valamennyire működő államot pedig tönkretették” — részletezi a történész.

Pető Andrea rávilágít, hogy az illiberális emlékezetpolitikában különleges szerepet kap a holokauszt emlékezete: Gondoljunk csak arra, hogy az Ukrajna elleni háborút a „nácitlanitás” jelszavával indította Oroszország Ukrajna első zsidó származású elnöke ellen. Aki pedig nagyon sokat tett azért, hogy az 1945 óta el nem végzett feladatot, az ukrajnai holokauszt történetének feltárását, dokumentálását, kutatását és tanítását elvégezze a Babyn Yar Holokauszt Emlékezet Központ. A szerző hozzáteszi, hogy egyébként a szervezet tudományos tanácsának a tagja. Mint mondja, a holokauszt megemlékezésében az utóbbi időben jelentős paradigmaváltás zajlik, amely nagy hatással lesz az európai identitásra. A holokausztról eddig elért konszenzust most nemcsak a marginalizált politikai szereplők, hanem a kormányok és az államilag finanszírozott intézmények is

megkérdőjelezik.

Párizsban a holokauszt kutatóit fizikailag megtámadta a közönség, a magyar kormány pedig titokban olyan emlékműveket és múzeumokat hoz létre, amelyek „szépítik” a múltat. Ez egy alapvetően új helyzet, amely másfajta stratégiákat igényel majd a kutatók részéről.

Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban így fogalmaz:

„A háború bebizonyította, hogy a tudás és tudományos kutatás biztonságpolitikai kérdés. Valamint, hogy létezik olyan, hogy

kártékony tudás,

ami olyan stratégiát támogathat, amely önpusztító és kártékony. Különösen fontos lenne tehát azon értelmiségiek önreflexiója, akik eddig asszisztáltak az ilyen tudás létrehozásához. Bár erre sajnos nem nagyon látunk példát. A háború arra is biztat, hogy átgondoljuk a korábbi elméleteket például arról, hogy a hadsereg a militarizált férfiuralom eszköze, melyben csak a félrevezetett nők vesznek részt. Európa keleti felében a nők a háborút gyakrabban tekintették az önálló cselekvési kör kiteljesedési terének. A helyi önkéntes, karhatalmi egységekbe sok nő jelentkezik önként és együtt szolgál a férfiakkal. Az ukrán hadseregnek is több mint 20 százaléka nő.”

A lap kérdésében kitér egy friss nemzetközi kutatásra is, mely szerint a magyarok között vannak a legtöbben azok, akik úgy gondolják, a háború az ukránok problémája nem a magyaroké. Hogyan egyeztethető ez össze a napi szinten hangoztatott keresztény családpolitikával? — A történész így válaszol a Népszava kérdésére:

Az illiberális állam működésének egyik módja, hogy

tudatosan depolitizálja a közéletet:

a politikusok cukisodnak, a politikusnők modellkednek és takarítanak, az írók főznek és fociznak, a mindennapi nők pedig csinosak és tökéletes anyák. Másrészt

a politika a dzsungel erőszakos, gyűlölködő és anti-intellektuális nyelve lett,

amivel eléri, hogy egy egészséges érzelemmel rendelkező állampolgár többször is meggondolja, hogy ebben részt akar-e venni. A másik fontos eleme a familializmus. Ez nem egyenlő a családpolitikával, hiszen csak azok a családok az értékes és támogatni való közösségek, amelyek fogyasztanak. Ennek a familializmusnak két fontos következménye van, amit az ellenzék nem vett figyelembe a választási küzdelemben, és ennek meg is fizette az árát.

Az egyik, hogy egyes női csoportoknak valóban nőtt a jövedelme és az életminősége a Fidesz-kormány alatt. Ha egy nőnek választania kell, hogy szinte ugyanannyi pénzért, minden szakmai előremenetel nélkül, kizsigerelő körülmények között munkahelyen dolgozik több óra utazás után, vagy fizetett otthoni, gondoskodó munkát végez, amit legalább szavakban elismernek, akkor világos a döntés.

A másik pedig, hogy az illiberális familializmus sajátos szókincset használ: a nők nem áldozatok, akiket védeni kell, hanem méltósággal rendelkező büszke emberek, akik panasz nélkül és önfeláldozva, egyéni ambíciók nélkül dolgoznak a családjukért. Egy olyan társadalomban, ahol a legbiztosabb hosszútávú női karrierstratégia a „jó party”, nem szabad azon csodálkozni, hogy az az életstratégia nem olyan népszerű, melyben egy nőtől a munkahelyén elvárják, hogy küzdjön, de bármikor kizsákmányolhatják, zaklathatják. Eközben sokkal alacsonyabb a fizetése, mint a férfi kollégáinak és ha ezért szót emel, sehonnan sem várhat segítséget. Az az érv, hogy mindezek gazdaságilag és érzelmileg hosszútávon nem a legjobb befektetések, nem jutottak el a választókhoz. A női időskori szegénységről és kiszolgáltatottságról ugyanis igen nehéz cukiskodva beszélni.

A továbbiakban elmondja:

„Mára világos, hogy a „művelt Nyugat” mintáinak másolása, ami az 1989 utáni Kelet-Európa neoliberalizációja volt, nagyrészt

kudarcot vallott.

Nagy szerepe van ennek az „Európa” iránti illúzió bukásának, annak, hogy majd elérjük a társadalmi nemek egyenlőségét és főleg a nyugati életszínvonalat. A strukturális problémákra és egyenlőtlenségekre