Vélemény.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a melegség éppen annyira nem téma, mint amennyire a heteroszexualitás sem az. Nem azért nem téma, mert tabu, vagy mert bárkinek is szégyellnie kellene az identitását, irányultságát, sőt.
Zárójel: én mondjuk arról is álmodozom titkon, hogy talán eljön majd az idő, amikor a mindenkori miniszterelnöknek kis túlzással a nevét sem tudjuk. Megválasztjuk, aztán többet nem kell vele foglalkozni, mert az öltönyös hivatalnokok az Országházban teszik a dolgukat szép csendben, az ország meg működik. Zárójel bezárva.
Orbánék szégyenletes melegellenes törvénye azonban pontosan azt teszi, ami ellen látszólag irányul: közüggyé emeli a magánügyet, politikai és közéleti témává a legintimebb belső megéléseket, mindezt a lehető legaljasabb, legálságosabb módon: egy pedofilellenes törvénybe bepasszírozva, az egyik legsúlyosabb bűnt a homoszexualitással összemosva.
Biztos, ami biztos, a szolgasajtó még rátesz egy lapáttal, amikor azt szuggerálja: a libsik azért visítoznak, mert mi, nemzeti keresztények jól megbüntetjük a pedofilokat.
Nem lehet eldönteni, melyik a rosszabb: ha meggyőződésből, vagy ha kizárólag politikai haszonszerzés céljából csinálják, bár a választ valószínűleg
a kettő közös halmazában kell keresni.
Persze ez nem most kezdődött. Ahogy a Fidesz-KDNP — felülve a trendnek hitt európai jelenségnek — komótosan, ámde határozottan elkezdett masírozni a szélsőjobboldal irányába az elmúlt években, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a sorozatos kétharmadok érdekében gondolkodás nélkül fel fogják áldozni azokat a társadalmi csoportokat, amelyek szavazatára amúgy sem számíthatnának.
Most ugyan már nem a kétharmad a tét, „csak” az, hogy marad-e ez a gátlástalan, autokrata banda Magyarország élén, de a mechanizmus ugyanaz, mint eddig mindig:
Végy egy csoportot, akiket pont a valóságuk tabu volta miatt, tudatlanságból, álszentségből és az alapvető humánum hiánya miatt már így is sokan megvetnek, aztán lőj rájuk ész nélkül, végül pedig dülleszd ki a melled, hogy te most éppen megmented a magyar társadalmat.
Ha valaki megkérdezi, mitől mented meg, akkor találj ki valami homályos dumát, amiben jó sok a gondolkodás nélkül elismételhető, nullához konvergáló jelentéssel bíró jelszó.
Ez a recept. És működik.
Mélyen elkeseredett döbbenet ül az ember arcára ilyenkor. Mit lehet tenni?
Mit lehet tenni, amikor a gyűlölet hipnotikus szavait ismételgetve, finkelsteini szómágiával megidézik a magyar történelem legsötétebb időszakait? Jönnek-mennek, közben fröcsögnek és szart dobálnak az emberek ebben a fideszes mátrixban, ismétlik a vezérkar mondatait, követik a megírt programot, és ami a legszomorúbb: mindeközben meg vannak győződve arról, hogy ők aztán gondolkodnak, őket nem lehet megvezetni.
Úgy kezdtem, hogy olyan világban szeretnék élni, ahol a homoszexualitás ilyen módon egyáltalán nem téma. Ahol nincs értelme a coming outnak, mert ha valaki kijelenti: meleg vagy transznemű, akkor éppen úgy néznek rá a többiek, mintha azt mondta volna, hogy szőke vagy hogy Szegeden született.
Tudom, hogy sokan még az úgynevezett liberális oldalon is úgy gondolkodnak, hogy jó-jó, hát mindenki azt csinál, amit akar, a melegség nem döntés kérdése, de azért pávatollal ne vonulgassanak már.
(Itt szeretném megjegyezni, hogy az évekig minden nyáron megtartott Budapest Parádé ellen bezzeg senkinek nem volt kifogása, pedig ott aztán nagyon szerették egymást a csinos lányok a kamionplatókon, gyakran félmeztelenül. Ja, azt lehet. Két felnőttfilmes idomú nő bármikor lehet meleg ebben az országban. A többieknek tilos.)
Én azt mondom: vonulgassanak, és vonulgassanak még provokatívabban, mert úgy tűnik, az ingerküszöböt csak így lehet feljebb tornázni.
Arányaiban valószínűleg pont annyi exhibicionista LMBTQ-ember van, mint amennyi exhibicionista ciszheteró: de a legtöbben nem akarnak mást, csak hogy ne szoruljanak be a politikailag befolyásolt társadalmi ingerküszöb és saját identitásuk közé. Mert az elég fullasztó. Nem csak fullasztó: megnyomorító, méltatlan, és
gyakran életeket is követel.
Amikor valaki azt mondja: minek vonulgatni, minek érzékenyíteni, maradjanak csendben, nekem ezt ne kelljen látnom; az éppen olyan, mintha annak idején azt mondták volna a választójogot kiharcoló feministáknak, hogy
„kérjétek szépen, majd meggondoljuk (nem), de közben lehetőleg legyen kész az ebéd és legyen holnapra a zokni is kivasalva”.
Talán még olyanabb. A Pride-ot, az iskolai érzékenyítést (ami csupán abból áll, hogy a gyerekeknek elmondják: ilyen is van, lapozzunk), az erről szóló filmeket, könyveket, tévéműsorokat éppen a tabusító, kirekesztő és gyűlölködő társadalom, és per pillanat jelesül a Fidesz-KDNP szabadságharcnak hazudott, tomboló gyűlölete teszi szükségessé. Pont ezért van az egész: hogy legyen mire hivatkozni, amikor néhány szavazatért a világ sötétebb felére küldenek teljes társadalmi csoportokat.
Pontosan ezért csinálják. Hogy ha emiatt valaki felkiált, hogy „de hát mi is emberek vagyunk”, akkor ravaszul oda lehessen mutatni:
„Látjátok? Ettől a propagandától védünk mi meg titeket, drága magyar alattvalók!”
És mégis szólni kell, mit szólni: kiabálni, üvölteni, és legyen csak hangos Európa ettől az embertelenségtől.
Eközben Orbán Viktor magányosan ténfereg az EU-csúcson, zakóját zavarában igazgatva, mert egyetlen magára valamit is adó EU-s vezető sincs, aki ezek után szólna hozzá két szót. Már annyit sem mondanak neki, hogy „hello, Diktator!”.
Orbán Viktor ezután hazajön, és előadja Európa szabadságharcosát.
De a szabadságharcosokat nem szokás levegőnek nézni és elkerülni. A szabadságharcosokra, az igaziakra felnézünk és hasonlítani akarunk, hitük és erejük titkát keressük.
Orbán Viktor nem szabadságharcos, hanem egy hatalma elvesztésétől végzetesen rettegő autokrata politikus, aki az autópályán szembe száguldva kétségbeesetten rángatja a kormányt, miközben Fittipaldinak képzeli magát.
Ha nem tett volna ennyi kárt, még meg is lehetne sajnálni.
