75 évesen meg kellene halnia mindenkinek egy amerikai onkológus szerint – Elmondta, hogy miért

Botrány lett belőle, hogy az idősek “társadalmi haszontalansága” mellett érvelő orvos bekerült Joe Biden koronavírus-tanácsadói csapatába.

Bekerült Joe Biden koronavírus-tanácsadói csoportjába Ezekiel Emanuel onkológus és bioetikus, aki a The Atlanticban megjelent 2014-es esszéjében nem csak azt fejtette ki, hogy ő maga miért szeretne 75 évesen meghalni, de arra nézve is iránymutatást adott, hogy másoknak miért kéne követnie a példáját.

Az annak idején is nagy visszhangot kiváltó írásból, melynek állításaihoz a szerző azóta is tartja magát, lehet következtetni arra, hogy Emanuel hogyan járna el a koronavírus-ellenes szerek kiosztásánál.

Ezekiel Emanuel

Emanuel azokhoz a bioetikusokhoz tartozik, akik utilitarista elvek alapján közelítik meg a közegészségügyi kérdéseket: ezek alapján úgy lehet elérni a lehető legtöbb ember számára a lehető legtöbb jót, hogy ki kell porciózni az egészségügyi ellátást, mert a forrásaink végesek.

Ez az elv a világjárvány kitörése kapcsán, amennyiben például az oltási tervben érvényesül, komoly következményekkel jár. Azok az emberek, akik meghatározott szempontok alapján kevésbé járulnak hozzá a közjóhoz nagyobb eséllyel maradnának ki a kórházi ellátásból.

Az utilitarista megközelítéssel szemben áll a hagyományos orvosi és a zsidó-keresztény etika fő elve, miszerint nem szabad ártani a betegnek és akkor sem szabad a halálba segíteni, ha ő maga kéri.

Emanuel a

„Miért szeretnék 75 évesen meghalni”

című esszéjében abból indul ki, hogy az egyre magasabb születéskor várható élettartam és az elöregedő társadalom miatt az egészségügyi forrásokat, úgy kell allokálni, hogy az a fiataloknak kedvezzen, különben a fiatalokhoz képest aránytalanul sok idős beteg ellátása miatt előbb-utóbb összeomlik az egészségügy.

Vagyis, bár ezt Emanuel nem mondja ki, csupán implikálja, az öregnek és a fogyatékosoknak mennie kell, mert kis értéket hordoznak a társadalom összboldogságának szempontjából.

Ezt ki is fejti: az alapvetése az, hogy a társadalom hasznának érdekében az időseknek kötelessége meghalni, hiszen az egészségügyi ellátás igénybevételét nem tudják a társadalom jólétéhez való hozzájárulással kompenzálni.

Emanuel azzal érvel az idősek „társadalmi haszontalansága” mellett, hogy azt állítja, hogy az emberek produktivitása 40 éves koruk körül éri el a csúcsát és 60 éves kor után rohamosan csökken, valamint azt is fontos szempontnak tartja, hogy a fizika Nobel-díjasok átlagéletkora 48 év, amikor a kitüntetésben részesülnek, de említést tesz költőktől és zeneszerzőkről is, akik néhány kivételtől eltekintve 48 éves koruk előtt érik el a kreativitásuk csúcsát.

Miguel A. Faria Jr. Emmanuel esszéjére írt válaszában (Biotethics and why i hope to live beyond age 75 attaining wisdom! A rebuttal to Dr. Ezekiel Emanuel’s 75 age limit) ezzel szemben azt állítja, hogy az idős emberek azért nem kreatívak, mert korábbi kreativitásuk eredményeképpen magas pozícióba kerülnek és sok adminisztratív munkát végeznek.

Faria azt is fontos szempontnak tartja, hogy Emanuel statisztikai átlagokból indul ki az életkor és a kreativitás kapcsolatát illetően: azaz Faria magát az utilitarista álláspontot veti a szemére.

Azonban, ha megtartjuk az utilitarista nézőpontot, akkor is figyelembe kell venni, hogy a legtöbb ember nem Nobel-díjat érdemlő felfedezésekkel járul hozzá a közjóhoz.

Lehetséges, hogy a kreativitás a korral csökken, viszont ez nagyon individuálisan érvényes csak a kognitív képességekre, amelyekkel sok más egyéb mellett, szintén hozzá lehet járulni a közjóhoz.

Emanuel szintén hibázik abban, amikor azt gondolja, hogy a kreativitás az egyetlen olyan szellemi képesség, amely a társadalom javát szolgálja. Idős, szellemi munkát végző emberek körében például gyakori a fiatalabb kollégák mentorálása.

Ennek jelentőségét Emanuel alábecsüli és úgy interpretálja, hogy az idősödő emberek a mentoráló tevékenységükkel csupán elismerik és elfogadják, hogy csökken az intellektuális mozgásterük.

Arról is elfeledkezik Emmanuel, hogy a legtöbb ember fiatalon sem kreatív és így az általa érvényesnek tartott módon nem járul hozzá a közjóhoz, másrészt ignorálja, hogy a mentorálás, mint a tudás átadásának gyors és hatékony módja, utilitarista szempontból is hasznos lehet.

Emmanuel úgy gondolja, hogy az új orvosi vívmányok nem az egészségesen töltött évek számának növeléséhez járulnak hozzá, ahogyan James F. Fries állítja, aki a „Compression of morbidity”(betegségkompresszió)-nek elnevezett elképzelése szerint manapság már nagyon sokáig egészségesek lehetünk.

Ezzel szemben Emanuel szerint a hosszabb időskorral csupán a “haldoklást nyújtjuk el”, nem magát az életet, ezért esszéjében leírta, hogy a maga részéről idős korában semmilyen várható élettartamot növelő intézkedést nem fog hozni.

Kicsit gúnyolódik is a „haldoklók” vitaminszedésén, egészséges életmódján és szellemi képességük megőrzése érdekében végzett rejtvényfejtésén.

Így abban reménykedik, hogy 75 éves kora után elvileg bármikor, de könnyen és gyorsan fog meghalni. Cikkében ugyan távol tartja magát attól, hogy eutanáziát javasoljon, ugyanakkor látszik, hogy úgy gondolja, hogy önzőség időskorban „aránytalanul sok” egészségügyi szolgáltatást használni.

A társadalom jólétéhez, illetve az összboldogsághoz való hozzájárulás szempontjából azonban nem csak az idősek, hanem az ápolást igénylő fogyatékkal élők is túl nagy költséget okozónak számítanak, ha ezeket a kreativitásukkal vetjük latba.

Így Emanuel nem csupán az életet abszolút értékként kezelők körében, de a fogyatékosok érdekképviseleteiben is ellenségeket szerzett magának; valójában nem tesz különbséget az öregedés és a fogyatékosság között.

Ennek az utilitarista etikának az a következménye, hogy ha elterjed, és ez voltaképpen már meg is történt, nagyon sok egyedi és intézményes esetben az élet végi döntésekben szerepet kaphat az állam.

Ez abban az esetben is azt jelentené, hogy az idősektől és a fogyatékosoktól megvonnák az egészségügyi forrásokat, ha nem lenne Covid19 világjárvány, de így lényegesen több ember fog a „haszontalanság elv” mentén meghalni.

Magyarországon is gyakori, hogy az idős betegek ellátása hanyagabb, mint a fiataloké, de ha ezt bármely állam intézményesítené, az nem sokban különbözne a náci Németország lakosságot egészségesebbé tenni kívánó gyilkoló programjától. Emanuel ugyan hangsúlyozza, hogy eutanázia-ellenes, de gyakorlatilag az összes állítása azt implikálja, hogy mégsem az.

Ahelyett, hogy közvetlenül az eutanázia mellett érvelne, esszéjében az egyént akarja meggyőzni arról, hogy ne tegyen intézkedéseket azért, hogy a lehető legtovább éljen, viszont ezt olyan érvekkel teszi, amelyek nem az egyénre gyakorolnak hatást.

Az emberek általában nem abból kiindulva döntik el, hogy akarnak-e élni vagy nem, hogy mennyire hasznosak a társadalom számára.

Emellett olyan módon is érzelmi nyomást gyakorol az idősödőkre, hogy emlékezteti őket arra, hogy szeretteik szánalmasként fognak visszaemlékezni rájuk, amennyiben nem az általa felállított fizikai és szellemi sztenderdeknek megfelelő állapotban halnak meg. Ez azonban megint csak Emanuel érzelmileg színezett és szubjektív elképzelése: nem mindenkiből vált ki ugyanis szánalmat az idősödés.

Továbbá a tény, hogy idősebb korban gyakoribb a mozgásban és egyéb dolgokban való korlátozottság, de ez nem jelenti azt, hogy ez lefedné a teljes életminőséget. A kérdés az, hogy mi adja az élet értelmét az egyén számára és mivel lehet hozzájárulni az összboldogsághoz.

Emanuel boldogság definíciója abban merül ki, hogy az egyénnek vannak céljai és ezeket kreatív módon meg tudja valósítani. Azzal magyarázza az idősek körében végzett felmérések azon eredményeit, hogy sokan az életkor előrehaladtával egyre boldogabbak, hogy egyre kevesebb céljuk van, amit persze így könnyű elérni.

Megfeledkezik azonban arról, ami bőven beleillik az általa alkalmazott elvi keretbe, hogy azáltal is hozzá lehet járulni az összboldogsághoz, hogy másokat boldoggá teszünk, másoknak segítünk elérni olyan célokat, aminek hatására megint csak mások boldogabbak lesznek és így tovább. Ennek megfelelően az ember „értékét” nem lehet a kreativitásának mértékével egyenlővé tenni, ahogyan Emanuel teszi.

A Fehér Ház jelenlegi sajtófőnöke Kayleigh Mc Enany már ki is fejezte aggodalmát amiatt, hogy Emanuel bekerül a koronavírus task force-ba: „Nem lesz Tragédia meghalni 75 évesen” – írta a Twitteren.

Matt Walsch, a The Matt Walsh Show műsorvezetője pedig azt írta a Twitteren:

„a koronavírus aránytalanul sok embert öl meg a 75 éves és annál idősebb korosztályból. Joe Biden koronavírustanácsadója a múltban azzal érvelt, hogy a 75 évnél idősebbek jobban járnak, ha meghalnak. Ugyan mi rossz történhet?”

Walsh ezzel jól kifejezi a közhangulatot Emanuel alkalmazásának kapcsán, mégha a kritika tetemes része csupán a politikai csatározás egy eszköze, amivel lehet támadni Bident.

Valójában nem az utilitarista megközelítéssel van a gond, inkább azzal, hogy egyrészt Emanuel nem tudja jól megindokolni még ennek az elvnek a mentén sem, hogy miért kéne megvonni az egészségügyi forrásokat a 75 évnél idősebbektől, másrészt az elv alkalmazása a gyakorlatban kifejezetten problémás, akkor is, ha egyébként nem tűnik rossz keretrendszernek az egészségügyi szolgáltatások felosztásánál.

Ennek következményeképpen nem kell attól tartani, hogy ha a 78 éves Biden elkapja a koronavírust, akkor Emanuel az ő esetében is amellett fog kardoskodni, hogy az elnököt ne kezeljék antibiotikummal, hiszen a bioetikus ugyan általában pont nem számol a kivételekkel, de nyilvánvalóan van az az “összboldogság”, amiért már érdemes kivételt tenni.