„Leroskadtam egy padra. Zokogtam. Nem ezért lettem tanár!”
Egy átlagos állami általános iskolában dolgozó tanárnő levelét közölte kedden a wmn.hu.
Bianka a hetedikesek osztályfőnöke, és elege van abból, amit ráerőszakolnak az iskola vezetői, a tankerület, az oktatáspolitikusok, a minisztérium.
Hetek óta minden reggel gyomorgörccsel megyek be dolgozni: „Ma megint mi fog történni?”
Ebben az iskolában hat tanár hiányzik a „kollektívából”,
„Így hetek óta én tartom a kémia-, az erkölcstan- és a fizikaórákat az osztályomban, hetente egyszer pedig az angolt is… felsőfokú német nyelvvizsgával. Mert. Nincs. Ember.”
Néhány hete már napközit is kénytelen vinni, mert a napközis tanár infarktust kapott 46 évesen. A helyére nem vehettek fel senkit „felsőbb utasításra”.
És hiába tiltakoznak, emelnek szót a lehetetlen helyzet ellen, a tankerület annyit tud segíteni, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy muszáj megoldaniuk, „nincs mese”.
„Próbálom elterelni a gondolataimat azzal, hogy kitöltöm a heti munkarendemet, a nem oktatással-neveléssel lekötött munkám adminisztrációját.
Természetesen minden percünket le kell írni. Monoton módon kattintgatok, minden óra előtt beírok tizenöt perc tanórai előkészületet. Írnám én a valóságot, de nem tehetem.
Két hete behívatott az igazgató: szóltak felülről, hogy „Túl sok munkát írtam be pluszban, azonnal utasítanak, hogy töröljem, és legyek szíves csak annyit beírni, ami harminckét órára jön ki összesen. Többet egy perccel sem.”
Azon a héten ötvenhat órát dolgoztam, javítással, szülőivel, ünnepi nap szervezésével. De szerintük lehetetlen, hogy ennyi legyen a munka.”
Táborozni csak úgy vihette el a gyerekeket több napra, ha aláírt egy nyilatkozatot, hogy önként teszi, és persze így ingyen, különben a gyerekek nem mehettek volna táborba:
„A gyerekekért pedig kénytelen voltam ezt vállalni.”
Aztán behívták, hogy miért írta ki azt a Facebookra, amit kiírt a választások után, és törölje, és tartózkodjon az ilyen jellegű beírásoktól, írja a tanárnő.
Az egyik alsós kolléganője kiborult, miután a tanítótársa felmondott: most egyedül maradt, és amíg nincs megoldás, ő viszi az osztályt egyedül, napi nyolc órában.
„Felpattantam, és elkezdtem rohanni. Magam sem tudtam, hova. Az aulában közel ötven gyerekbe botlottam, akiknek éppen testnevelésórát tartott a földrajzos kolléganőm, mert nincs szaktanár.
Próbáltam kifutni a hátsó ajtón, ami hetek óta rossz, de nincs karbantartó, aki megcsinálja. Gyors léptekkel rohantam visszafelé, hogy majd a főbejáraton kimegyek. Nem tudtam, hova, nem tudtam, merre, csak el innen!
Az iskola előtt megálltam, és leroskadtam egy padra. Zokogtam.
Nem ezért lettem tanár! Én nem gyermekmegőrző, nem statisztikagyártó, nem adminisztrátor akarok lenni, hanem pedagógus, aki a saját szaktárgyát innovatívan, lelkesen tanítja.”
A tanárnő teljes írását >>ITT TALÁLOD<<.
