D. Tóth Kriszta az általa főszerkesztett nőmagazinban, a wmn.hu-n tett közzé egy brilliáns írást arról, mitől lettünk egy rosszkedvű, idegbajos, élhetetlen ország.
Egy részletet közlünk kedvcsinálóként (a teljes cikket itt találod.) :
„Vagdalkozunk.
Kicsinálunk.
Megbosszulunk.
Tönkreteszünk.
Erőszakoskodunk.
Hatalmunk van. Használjuk. Kihasználjuk.
Visszaélünk.
Masszőrként bugyiba nyúlunk.
Bajnokként csoportban támadunk. Medence falához szorítunk.
Megfogjuk a fenekét. A mellét. A farkát.
Rendezünk és rendelkezünk.
Odadörgölődzünk.
Hisz csak rámenősen udvarlunk.
Vállfával nevelünk.
Lehúzatjuk a gatyáját.
Hisz ez csak művészet. Nevelés. Kiteljesedés. Szabálytalan.
Ne merj szólni, úgysem hinne neked senki.
Minek ment oda.
Minek szállt be.
Miért nem jött el.
Miért nem öltözött föl rendesen.
Mégis, mire számított.
Miért hallgatott húsz évig.
Ez egy ilyen szakma.
Érdekes, hogy velem sosem.
Pedig én is. Pedig én sem.
Kevés a mítú. Sok a mítú.
Akkor most már semmit se szabad?
Gyerekre ordítunk.
Szülői pofont osztunk.
Ráverünk a fenekére, csak egyszer, hogy megtanulja.
Mi is kaptunk, rendes ember lett belőlünk. Mégis.(…)”
D. Tóth Kriszta
