„A veronai buszbaleset nyomán nem hírverseny, és nem is oknyomozás indult a hazai médiumok között – újfajta nézettségi küzdelem, gyászlicit bontakozott ki.
Az állami tévé kezdte a megrendültség demonstrálását, hogy hamarosan a többi orgánum is leereszkedjen hozzá, és éhes dögevők falkájaként dörgölőzzön az áldozatok holttesteihez.
Fekete-fehér bejátszások, mécsesek és fátyolos hangok váltogatták egymást csatornáról csatornára – a személyes gyászból, amelyből egykor Szophoklész, Shakespeare meg Ibsen írt remekműveket, ezúttal képmutató hírszerkesztők és ájtatoskodó celebek gyártottak másfél perces hírnevet maguknak. (…)
A dögevőknek sejtelmük sincs, kik voltak az áldozatok, nem ismerték őket – nem éreznek semmit, legfeljebb a könnyű lájkok közelségét. Kultúrember ilyen helyzetben csöndben marad, esetleg megöleli a szeretteit – mégpedig otthonának diszkrét magányában, és nem a követői vagy a szavazói előtt egy showműsor keretében.”
Puzsér Róbert (Szélsőközép)
