Vélemény.
Az Észak-Amerikai fekete patkánykígyó olyan állat, amely úgy gondolja, hogy saját magát is képes megenni anélkül, hogy ebből baja származna: a patkánykígyó olyan módon falatozik a saját hátsó feléből, hogy az a halálához vezet.
Hasonló mutatványt próbál éppen végrehajtani Magyar Péter is: a mitikus folyó áradásáról skandáló tömeg által létrehozott hipnózisban nem veszi észre, hogy egy nagy levegőre van a végzetétől: ugyanis a patkánykígyóhoz hasonlóan ő sem látja mik a saját határai. És amikor átlépi ezek közül utolsót is, remélhetőleg lesz a közelben kamera is, hogy megörökítse az autokannibalizmust. Minden esetre Magyar már nyilvánosan felvállalta a nadrág letolásának kihívását is; ennyivel könnyebb lesz.
Ami ehhez vezethet, az szemlátomást nem Magyar nárcizmusa lesz, hanem valami más, előbbit ugyanis meglepő módon a kognitív disszonancia redukció létezésére bizonyító erejű példaként „erőnek és tettrekészségnek” értelmezik a megigézett követői.
Ők istenítik a hajbókolást a világ rendjébe tökéletesen illeszkedő dolognak tartó Magyart, akinek már csak egy gyűrű hiányzik a kezéről, amit a hívei megcsókolhatnának; úgyis keményen ráült az egyszerű szimbólumok használatára. Ahogyan azt a természetes közegében, a NER-ben tanulta, ezekkel gyorsan, könnyen lehet hatást elérni, nem kell túlmagyarázni.
Magyar mérsékeltebb hívei szerint ő a politikai béka, amit be kell nyelni, ha nem akarjuk megtartani a kormányt. Csak egy kis kompromisszum: engedünk az elveinkből, cserébe távozik a kormány és esetlegesen megjelennek a fékek és egyensúlyok, aztán a többit majd megoldjuk.
De milyen elv az, ami lehetővé teszi az elvekből való engedést? Az elvtelenség maga: fog még a hasakban brekegni a benyelt béka, amikor arra kell visszagondolni, hogy Magyar lehallgatott, hogy Magyar nem mondott semmit a kisebbségekről, hogy Magyar nem állt ki Ukrajna támogatása mellett, hogy Magyar azon kívül semmit nem mond, hogy „rendszerváltás”, miközben egyetlen rendszert ismer. Ez azért elég nagy békaraj ahhoz, hogy hangosan kuruttyoljon.
Más egy teológus és más egy vallási fanatikus: Magyar fanatikus. Egy olyan rendszer leépítéséről beszél, amelynek maga is a produktuma, így nem nagyon van objektív rálátása a torzulásaira, és miután az kivetette magából, szellemileg légüres térben tartózkodik: a motor jár benne, csak kivették alóla az utat.
Nyilvánvalóan eddig is biztosan tudta, hogy az országnak rá van szüksége: már Varga Judit férjeként is folyamatosan neres pozíciókra ácsingózott, amelyeket biztosan meg is kapott volna, ha nem lenne abnormális mértékben kellemetlen ember.
Kihasználva azonban egy fél ország frusztrációját, most itt az esély, hogy kellemetlensége ellenére szóba álljanak vele, neki pedig minden potenciális szavazó kell; ebben sincsenek elvek.
Az a szavazó is kell, aki aki utálja a melegeket, vagy a romákat, meg az is, aki bevette, hogy Ukrajna támadta meg Oroszországot, hiszen ő mindenkit képvisel.
Mindeközben ezzel valami valóban szörnyűségeset is tesz: a gyűlöletre és kirekesztésre való tudattalan hajlamra is licitál.
Az elvileg liberális szavazóinak be kell nyelni azt a brekegést, hogy a kisebbségek védelme és a szólásszabadság gumicsont. A gumicsont definícióját azonban nem lehet a végtelenségig tágítani, mert egy idő után semmi nem esne kívül rajta és nem lenne miről megszólalni. Ehhez közel járunk.
Amikor azt kiáltották neki, hogy „isten vagy”, csupán arra hivatkozva utasította vissza a dicséretet, hogy a propaganda majd kiforgatja. Nem volt ideje végiggondolni, zsigeri reakció volt, amely rámutatott az alázat teljes hiányára.
Úgy tűnik mégsem a nárcizmusa fog azonban végezni Magyarral, mert abban van egy elterjedt ellenzéki konszenzus, hogy árulhatja csupán saját magát, ha azzal van felcímkézve, hogy „viszlát fidesz”.
Ami viszont a bukását okozó harapást illeti a saját hátsó felébe, azt a kicsinyessége fogja megléptetni vele.
A kicsinyesség vezet ugyanis ahhoz, hogy állandóan felsejlik a „viszlát fidesz” címke alatt pattogó tűrhetetlenül kellemetlen ember, akinek nem volt gyerekszobája.
A kicsinyesség önmagában is végtelenül taszító tulajdonság, de Magyar esetében azért lesz a veszte, mert minimális önfegyelem híján felfedi a többi dolgot. Egy normális politikus pont azért nem utazik piszlicsáré ügyekben, mert túl nagy a kockázat az elérhető politikai haszonhoz képest, illetve egy normális politikusnak feltétezhetően van fontosabb dolga is.
Magyar ezzel szemben a nemhogy a nagyságnak, de még az alapvető illemnek a látszatát sem tudja fenntartani. Eleve azzal robbant be a politikai színtérre, hogy lehallgatta a saját feleségét: ilyet csak kisszerű ember használ fel, akinek a szempontrendszerében a szégyenérzetet felül tudja írni a becsvágy.
A legjobban azonban a sajtóval való viszonya az, ami az arcunkba tolja, hogy milyen kicsinyes és kisszerű Magyar: annak ellenére, hogy annak egy része kifejezetten barátságos vele, nem bírja ki, hogy befogja a száját, és vitázik vele.
Folyamatosan kommentel. Minden cikk alá, ami róla szól: kommentel. Helyreigazít, és közben véletlenül felfedi magát: lubickol a lényegtelen apróságokban, locspocsol a semmivel. Ha nincs ideje hosszabb kommentre, akkor odvet három bohóc emojit, ami a kicsinyes, tanulatlan, agresszív kommunikáció eszköze. Normalitásától nem megfosztott helyen a bohócfejek önmagukban összeegyeztethetetlenek egy miniszterelnökjelölttel.
Ilyen reakciók érkeznek minden egyes cikkhez, amely nem a harapásra váró hátsó felét nyalja, vagy a másik variáns: hogy az „propaganda és karaktergyilkosság”. Magyar karaktere azonban már nyilvánvalóan rég öngyilkosságot követett el, hiszen a legkisebb kritika hatására is felveszi az áldozati szerepet, ami szintén egy végtelen kicsinyes és olcsó póz; mondhatni nélkülöz mindenfajta karaktert. Hasznos persze a manapság, akkor amikor direkt összefüggés mutatható kis a sértettség mértéke és a megszerezhető kommunikációs hatalom között.
Utoljára például azt láthattuk, hogy nem szorult bele annyi nagylelkűség, hogy legalább hagyja az embereket háborogni a gyülekezési szabadság korlátozásán. Vannak fontosabb szempontok is a pride-betiltásánál: például az, hogy az ő egri zsúrján hányan voltak. Ez a ritmusérzék döbbenetes hiánya. Tegnap pedig Kecskeméten demonstrált és ismét nem bírta megállni, hogy ne jelezze, hogy a tegnapelőtti egri esemény után tegnap is mellőzte tevékenységét a sajtó. Feltehetőleg majd holnap is megy valahova és onnan kommentel, hogy arról miért nem írnak; eleget.
Ez a viselkedés a nagylelkűség versus kicsinyesség kontextusában olyan rossz fényt vet magyarra, hogy napvihar sem tudná jobb fényben feltüntetni: aránytéveszés a köbön, és a végtelenségig kimaxolt keserű kisszerűség. Ráadásul ezzel Magyar mást sem csinál, csak folyamatosan panaszkodik, hiszen minden nap újabb sérelemből csinál nagy ügyet. Nem hagy ki egyet sem. Ez pedig szánni való, amellett, hogy a panaszkodás antipatikus, pláne abból a pozícióból, amelyet Magyar foglal el.
A kicsinyesség ellentéte a nagyság: az pedig azt jelenti, hogy az ember képes a lényegre fókuszálni; ez és a nagyság egyéb attribútumai elérhetetlen távolságban állnak Magyartól: csak kicsinyes lavírozásra és hadakozásra képes, csak pillanatnyi apróságokra reagál, egy önálló gondolatot, egy összetett mondatot nem adott még át soha, mert ahhoz felül kéne emelkedni az apróságokon.
A kicsinyesség csak tatkikázást tesz lehetővé, stratégiát már nem: mi a taktikai lépéseket látjuk. Szerencsére mindegyiket, kivétel nélkül, így egyértelműnek kéne lennie, hogy mivel házal nekünk ez az ember: az önbecsapás lehetőségével. És a szavazatunkat ennyire olcsón nem adhatjuk.
