„Kell egy jobb ország” – kritika: Egy jobb dal is kéne.
Nem mindegy, hogy mikor és milyen formában éri befogadót egy műalkotás: ha ömlik ránk a hungaro-trash, nem árt vödörközelben lenni.
A lóháton érkező harcos amazon láttán az első benyomás az, hogy Magyar Péternek maradt még egy kulcsa a fideszes kultúrachívumhoz. Beosont az éj leple alatt és előszedte azt a videóklipet, amit arra az esetre gyártottak, ha Varga Judit nyerte volna el a köztársasági elnöki posztot. Továbbá jól jöhet egy olyan esetre is, ha a politikai karrier nem jön be és lovaspanziós érdekeltségeket kell továbbvinni.
Nem tudni, ki a szerzője a Tisza Párt harcos indulójának, de biztosan ő lesz az egylet külön bejáratú Tóth Gabija, a „Kispiripócson amikor a kakas kel” című méltán elismert második nagy sláger szerzője és Magyarország lóháton érkező új kuturális nagykövete.
A magyarság-esszencia azonban a legtöbbeken kifog, azért is nincs még jobb Himnuszunk annál, ami eddig volt: olyan, mint valami délibáb. Minél jobban próbálja az ember megközelíteni, annál távolabb kerül tőle. Időnként valaki megpróbálja megfogni a lasszónak a disznózsírban úszó végével, de általában csak a saját nyakát kanyarintja a kötél alá ahogyan ez „Kell egy jobb ország” esetében is történt.
Az elgondolás, miszerint a magyarok himnusza valamelyest keserű hangvételű, valóban maga után vonhatja a következtetést, hogy „ne csak a balsors tépjen már”, kell egy jobb himnusz: de ez a dal nem az lesz. Ez a választási kampány „alzaponhúúúja”: egyszerre fülbemászó és tenyérbemászó.
Azt senki nem gondolhatja, hogy a „rájártak a kenyerünkre, romlást hoztak a földünkre” érvényes kiindulópontja bárminek, ami nem kampánydala egy olyan szervezetnek, amely defenzív pozícióban, azaz nem szőrén, hanem háttal üli meg a lovat, miközben szélsebesen vágtat a fal felé, amely majd esztétikusan szétloccsantja a fejét; ami a háttal ülő lovasok általános sorsa.
Hasonló a helyzet zeneileg is: Liszten vagy Bartókon orientálódni a magyarság jegyében rendes zeneszerzőt kívánt volna a projekthez, ehelyett úgy tűnik maradt a prompt az AI-zeneszerkesztőprogramnak, hogy „csinálj egy olyan dalt, mint a „Gábor áron rézágyúja”, csak ne legyen benne túl sok különböző hang, mert azt az Ervin nem tudja kiénekelni és legyen benne egy kis csatajelenetzene is; vonósokkal és fúvósokkal; tudod, olyan „gyűrűk urás”.
Ezt a műfajt azonban a Laibach zenekar már tökélyre vitte, méghozzá AI nélkül, és így sem mondható el róluk, hogy állandóan a nemzetközi toplisták élén tanyáznának.
Ráadásul Nagy Ervin nem jó énekes: talán tenor lenne, de baritont kénytelen énekelni, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag nincs mit énekelnie. Ez csak olyan esetben működik, ha zenének magának, vagy a szövegnek van valami mindent felülíró közlendője.
Itt azonban szó sincs erről, még ha kapunk is egy beszélt szlogent, miszerint „árad a Tisza, áradjon”. Mindezt az egészen bizarr a verbunkos stílusban előadott refrénben úgy vágja ketté az eleve csak a ritmus által összefogott részt, mintha lácfűrésszel szakítanánk meg a Nessun Dorma-t, mielőtt azt mondja a Herceg, hogy „győzni fogok”.
Lényegében dobpergésre komponált huszárinduló született, úgy, hogy ügyeltek rá, hogy helyenként a klipjelenet saját „werk” hangját is belecsempésszék a mesterműbe, ezzel egy kupicányi Hollywoodot is prezentálva a „kenyér nélkül maradt” népnek.
Ha 1848-ban létezett volna rockopera, az talán így szólalt volna meg, csak korából adódóan mára már recsegne, mint Magyar Péter alatt a platós kocsi a putnoki templom előtt.
A kérdésre, hogy milyen a „jobb ország, ami kell”, nics válasz, vagy ha van, akkor az az, hogy több ló kell bele és vágtassanak a panelek között.
***
Kapcsolódó cikkünk:
Egy nap alatt kiderült, honnan lopták a Tisza Párt új himnuszát (+videó)
.
