Megnéztük a Netflixen Meghan Markle legújabb dokumentumfilmjét. Csak erős idegzetűeknek.
Bölcsességgel indít a „Szeretettel, Meghan” című dokumentumsorozat: az első két percben már megtudhatjuk, fontos, „hogy az ember olyan dolgokat csináljon, amelyektől fél”.
Mindez egy méhkaptár kapcsán kerül elő, amelyet a hercegné méz után kutatva szétszerel; a méhek csinálják, amit a méhek feltételezhetőleg általában szoktak: riszálják a potrohukat, ami az aláfestőzene miatt azt a benyomást kelti, hogy boldogságukban táncolnak, hogy mézet állíthatnak elő a ragyogó szemű hercegnének. Hogy hogyan győzzük le a félelmeinket, arra nem tér vissza a film: kaptunk egy közhelyet, amit a legtöbb ember az első nagyobb csúszdán való lecsúszáskor hall a szüleitől.
Az embert már éppen elkezdené behúzni a méhészet bizarr világa, amikor egy vágással már ott tartunk, hogy Meghan fürdősót készít házilag: ez annyira felháborítóan érdektelen, hogy a házilag készült szarvasgombás popcorn, és a tésztafőzési kalandok után a visszatérés a méhekhez olyan, mintha a egy tévés reklámblokk után felcsapnánk egy Heidegger-összest. A méhek elkészítették a mézet, a hercegné pedig egy szitán keresztül csepegteti egy ötévest is megszégyenítő naiv rácsodálkozással.
Azonban semmi újat nem tudunk meg a méhekről, ez nem ismeretterjesztő sorozat. Vagyis az, de arról terjeszt ismereteket, hogy hogyan kell multimilliomosként háztartást vezetni. A teljes sorozat egy videóklipszerű, különféle házvezetési programokba való betekintés.
Sok kritika született azzal kapcsolatosan, hogy Meghan Markle el van szakadva a valóságtól; hogy az átlag kétgyermekes anyuka nem fúj lufikat reggel a gyerekeinek mielőtt elindítaná őket a napjukra, nem tart mentett csirkéket háziállatként és még sorolhatnánk.
Igazából persze képmutatás lenne egy multimilliomos nőnek úgy tenni, mintha valóban átlagos életet élne, ugyanakkor, ha már kapott egy olyan platformot, amelyen valamilyen módon kifejezheti magát, akkor döbbenetes, hogy semmi szubsztanciálisat nem próbál meg behozni a képbe.
A férje, Harry herceg, még ha hatalmas baklövéseket is követ el, azt a benyomást kelti, hogy a háborús veteránok sorsát például valóban a szívén viseli. Meghan a sorozat alapján pedig kizárólag az imázsának sorsát viseli a szívén, ami visszafele sül el.
Olyan ez, mint amikor a politikusok kisgyerekekkel fotózkodnak: még ha a valóságban kedvelik is a gyerekeket, van benne valami émelyítő, amikor őket felhasználva próbálják manipulálni az embereket.
A probléma tehát nem az, hogy a hercegné a lifestlyle vonalon próbál meg érvényesülni, bár rendelkezik olyan kapcsolatokkal, amelyek lehetővé tennék számára, hogy valami érdemlegeset tegyen a világban. A probléma az, hogy semmit, de semmit nem tesz hozzá a „főzéshez”.
A magyar tévében futó főzős műsorok például azért sikeresek, mert megismerhetjük belőlük a szereplőket: senki nem a receptek miatt nézi őket. Itt viszont minden kép, minden mondat, minden aláfestőzene úgy van megrendezve, hogy még véletlenül se kapjunk egyetlen olyan pillanatot sem, amelyből elősejlene, hogy voltaképpen ki is ez a nő.
Kiküldött a nagyvilágba egy virtuális képeslapot, amelyet körbeleng az irányultságot nélkülöző absztrakt szeretetérzés. A kérdés, hogy bár milliók megkapták az üzenetet, mit tudnak kezdeni vele. Az ugyanis nem valószínű, hogy a borzalmasan idő- és pénzigényes háztartási tippeket bárki is hasznosíthatná a mindennapi életében és nemcsak a magyar nézőkre vonatkozik, hanem a honfitársaira is.
Amerikában, ahol az elmúlt évek során egyre súlyosabb megélhetési krízis alakult ki, sincsen az embereknek pénze olyan lenvászon kötényre, amelynek ára egy magyar átlagfizetéssel vetekszik. Ezeket a kifogásokat ott is felhozzák a hercegné ellen, ugyanakkor, az Egyesült Államokban ebből rasszizmuskérdést csinálnak a közösségimédia-felhasználók, hiszen Markle anyja afroamerikai. Ilyen módon az észszerű kritikát is belefojtják azokba, akik úgy gondolják, hogy ezt a sorozatot kár volt elkészíteni, mert nem több, mint egy hosszadalmas imidzs-reel.
A Netflix persze kaszálni fog, mert – ahogyan ez a Meghan és Harry szerelmi történetéről szóló film esetében is volt – az emberek kíváncsiak és nem csak azt nézik meg, amivel azonosulni tudnak. Sőt, semmi sem népszerűbb,mint a true crime sorozatok: ha sorozatgyilkosokat nézünk, megkönnyebbülünk, hogy jó eséllyel nem gyilkosság áldozataként fogjuk bevégezni az életünket.
Ha Meghan show-ját nézzük, akkor pedig az okozhat megkönnyebbülést, hogy baráti körünk, még ha nem is csiliárdosokból áll, de egy percen belül spontán érdekesebbeket tud mondani, mint egy hercegné hosszú órák kimódolt és megszövegezett beszéde alatt.
