Geszti Péter sem jutott el a vasárnapi magyar meccsre.
Geszti Péter a futball-Európa-bajnokság Skócia–Magyarország mérkőzésére próbált utazni vasárnap délután, de balul sült el az utazás. A zenész-üzletember végül leszállt a repülőgépről, mert annyit késett az indulással a repülőtársaság, hogy lekéste volna a meccset. Megdöbbentette az az agressziót, amit a fedélzeten tapasztalt. Számára nem az a legfájdalmasabb, hogy lemaradt a magyar mérkőzés elejéről, hanem az, amit a gépen rekedtek közt tapasztalt.
Geszti Péter Facebook-bejegyzését változtatás nélkül közöljük az alábbiakban:
„FAPAD
»Tapad a fapad, az adag kimérve, Letöltjük, ami még hátra van belőle.«
Rajta voltam. A gépen, ami nem ért oda. Legalábbis velem. Mert leszálltam róla. Az úgy volt, hogy két napja szólt István haverom, hogy maradt egy zsugája a magyar–skót meccsre, van-e kedvem kiutazni Stuttgartba? Lett. Kedvenc utazási irodánkban Gyuri mindent megszervezett pikk-pakk, ahogy szokta.
Zsolti barátom kipöfögött velem a 2A terminálra, ment minden, mint a karikacsapás, bár az első csapás útközben már elért, jött egy sms, hogy másfél órát késik a stuttgarti gép. Sebaj, hoztam olvasnivalót, az új Rakovszky-regényt. A mobilt pihentetjük, mert kell az aksiba a szufla, minden abban van. Stadionbelépő, boarding pass, passz sáv – ja, az nem – de a szállodai meg a transzfer vócser is ott mocorog a pixelekben.
Számolgattam, hogy még szorosan, de így is odaérünk a gépre váró mintegy 100-150 magyar szurkolóval. Össze is futottam a food courtban ismerősökkel, velem együtt bosszankodott itt nagyvállalat vezetője, brókerzseni, sportvezető, és bizony, mindannyiunkban megugrott a stressz, amikor kiderült, hogy az eredetileg 16 óra 15-re tervezett indulás még későbbre, 18 óra 55-re módosult.
Még megvolt a remény
Még ekkor is reménykedtünk, hogy neccesen, de elérjük a meccs elejét. A beszállás nyugodtan ment, szórványos hajrá! – magyarok! beordításokkal, amiket főleg a mögöttem ülő srácok toltak, nyersen és részegen. Sűrűsödtek a sértő megjegyzések az idősebb, lassabban mozgó utasokra, akik között betegek is voltak, hogy menjünk mááá’.
Baseball sapkámat még jobban a fejembe húztam, és sóhajtottam, ez nem lesz könnyű menet. Amikor mindenki elfoglalta a helyét – minden szék foglalt volt –, mégsem csukta be a személyzet az ajtókat, mert zavar támadt. A gép végéből 5-6 ember jött vissza előre, és látszott, hogy valami nem stimmel.
Innentől egy rémálommal felérő valóságshow indult, mintha valaki azt akarta volna tesztelni rejtett kamerákkal, hogy miként reagálnak az emberek stresszes helyzetben. Persze, érthető volt, hogy a velem együtt meccsre utazó szurkolók már padlógázt nyomtak volna, hogy induljunk, és akár evezőkkel is elhúznák a gépet Stuttgartig.
De ami kezdett elszabadulni, az hamar több lett a jogos elégedetlenségnél. Izzadni kezdtek a tenyerek, és durvult a hangnem, nőtt a hangerő. A mellettem ülő idős, német hölgy reszketni kezdett, ahogy egyre többen kezdtek káromkodni hangosan, egy számára érthetetlen nyelven.
A helyzeten rontott, hogy a légiutaskísérők vagy tíz percig nem adtak semmilyen tájékoztatást, hogy mi történik, pedig egyre többen követelték. Repkedtek az egyesült szitokszavak: a jó öreg rasszizmus-homofóbia páros pogózott hőbörögve a széksorok fölött.
Miközben az elöl tipródó külföldiek (japán és német nők) egyre ijedtebben próbáltak rendezni valamilyen számunkra még ismeretlen problémát a személyzettel. Igazából nem is az volt már aggasztó, hogy nem érek oda a meccsre, hanem az, hogy mi lesz ebből az egészből, bunyó vagy egyenesen lincselés.
Fapados élet lincshangulattal
Hervasztó volt érzékelni, hogy változunk át homo sapiensekből üvöltő hordává. Azt éreztem, hogy nem akarok itt lenni. És lassan a meccsen sem.
Fapados járat, fapados ügymenet, fapados reakciók, fapados élet.
A mögöttem ülő piás trió idővel agresszívbe kapcsolt, ami felfűtötte az előttem és mellettem ülő férfiakat is. Ezért először a légiutaskísérő, aztán a másodpilóta, majd a kapitány ugrott oda, és rivallott rá a hangadókra, hogy szálljanak le a gépről. Közben végre bemondták, hogy probléma van az utaslistával, és hat csomagnak nincs gazdája a repülőn.
Nabakker! Felhördült a kabin népe. Páran vörös fejjel, sziszegve és fenyegetődzve leviharzottak a gépről, közben megjött a reptéri rendőrség, és a fejem fölött igazoltatni kezdte a piros-fehér-zöldre mázolt arcú fiúkat, akik hirtelen elcsendesedtek. Káosz kapitányság. Hogy kerülök én ide?
Egyértelmű volt, hogy azok, akiknél elszakadt a cérna, és leszálltak, jól kiszúrhatnak a gépen maradókkal, mert innentől szinte lehetetlen követni, hogy kik szálltak le, melyik székről, és az utaslista szétesik, mint jenga a földrengéskor. Anélkül pedig nincs felszállás.
A kegyelemdöfést az adta meg, amikor bemondták, hogy minden utasnak le kell szállni, akinek csomagja van a rakodótérben. Vagy ötvenen indultak kifelé, nyilván azok a külföldiek, akik nem a magyar meccsre mentek. Odarángattam magam az elkínzott arcú steward sráchoz, akit épphogy csak le nem köptek még, és csendesen megkérdeztem, hogy ez mennyi időt vehet igénybe?
Inkább elhagyta a gépet
50 perc. Visszamásztam a hátizsákomért. Eljött az ideje, hogy hazamenjek. A gép akkor fog elindulni, amikor a meccs kezdődik. Reménytelen ügy. Léc! Mire a taxi az alsó rakpartra ért velem, az alkonyat fényei szinte vízszintesen siklottak az áradó Dunán.
Az jutott eszembe, hogy milyen gonosz humora van a sorsnak. Felvillant az a pillanat, amikor a gépen mögöttem ülő fiúk leghangosabbika hirtelen megszomjazott, és az igazoltatás után vizet akart kérni a százszor lehülyézett személyzettől. Mivel azonban se németül, se angolul nem tudott egy szót sem, magyarul hadovált: hé, izé, bratyesz, srác, helóka, figyumá’, kéne vóter, víz…
Nem tudom, hogy végül kapott-e, de nekem így utólag is kiszáradt a torkom. Főleg, amikor olvasni kezdtem az ügy kapcsán azonnal kirobbanó komment háborút a Facebookon. Ahol a szolidaritás minimális jelei sem nagyon mutatkoztak a pórul jártak iránt, és egymás kioktatása rendszerint heves anyázásba és gyűlöletbe csapott.
Mintha újra az elakadt repülőn ültem volna, ahonnan el kellett szöknöm, mert
kibírhatatlanná vált az agresszió, az illogikus reakciók sora.
Sötétség mindenhol
A sötétséget nem lehet sötétséggel elűzni. A dolgok nem tudása nem ad felmentést a vállalhatatlan viselkedés alól. Sem a gépen, sem a fészen. Nem mindegy, hogy hogy van igazunk. Persze, a légitársaság lebőgött, nem elég a brutális késés, de még a helyi becsekkolás elbaltázása is sújtott minket, be kell perelni a céget, külön vagy együtt! Naná!
Jogos minden utas felháborodása, a drága jegyeink, szállodafoglalásaink mentek a lecsóba, de azt hiszem, mindannyiunknak jobban fájt, hogy lemaradtunk az élményről. Mi sokat vesztettünk, akkor is, ha végül a válogatott győzött. (Szép volt, Kevin! Jobbulást, Barnabás! Hajrá, magyarok!)
És ezen a veszteséglistán ott virít egy nyugtalanító kérdés. Ahogy mondják. a futball a világ legfontosabb semmisége – mi most »«csak« ennek egy meccséről maradtunk le, mégis gyilkos indulatok szöktek szárba. Mi lesz, ha egyszer nem lesz áram, kenyér, benzin, vagy kifogynak a vízkészletek?
Ki fog minket megmenteni magunktól? Erről a bolygóról nem tudunk leszállni…
(Geszti Péter / Facebook)
