Vélemény.
Nagyapámról
Manapság valahogy újra sok szó esik apákról és nagyapákról, bűneikről és érdemeikről, családi legendákról, sőt, akadnak, akik mint amolyan mikszáthi regényalakok, a semmiből előtűnve saját jó származásukra, jó családjukra hivatkozva folyamodnak közhitelért. Egy olyan történeti terhekkel küzdő országban, mint a miénk, érdemes tartózkodni az ilyen kijelentések véleményezésétől. Hiszen, mint azt a magyar baloldal nem tegnap óta vallja, egy család sokféle lehet. Ehelyett mesélnék inkább saját nagyapáim egyikéről, talán nem tanulság nélküli az ő sorsa.
1927-ben született egy hajdúsági mezőváros döngöltpadlós házában. Apja korán meghalt, anyja tisztes, nagy szegénységben nevelte, mint több millió más édesanya a mai kormány által visszasírt Horthy-rendszerben.
Gyorsan tanuló, jó eszű fiú volt, sajnálta is mindenki, ilyen gyerek nem való a földekre, mondták, de hát ez a rend… Aztán máshogyan lett. Népi kollégistaként lehetősége volt egyetemre menni, eközben rengeteget focizott. Kitűnő eredménnyel diplomázott, földrajz –történelem szakos tanárként került egy dél-magyarországi városba.
Itt következett aztán egy negyvenéves, rendkívül sikeres pálya, az egykori, ma régen ősz diákok még nekem, az unokának is emlegetik a Kis Pipint, ahogyan mindenki nevezte szeretettel termete és természete miatt. Az osztályutolsó parasztfiúk sorsát is a szívén viselte. Nem volt olyan messzi ház a környező tanyavilágban, ahol ne tudták volna, hogy ez a pasi segíteni fog a gyereknek. Ahol ne tudták volna, hogy sokszor a család kárára is estig korrepetál, és hogy – ezt már csak súgva, egymás közt – ha ilyenek lennének „azok ott fent” is, tulajdonképpen rendben lenne minden.
Mert baloldali ember volt és maradt akkor is, amikor más lett a divat,
mi más lehetett volna, ezt látta születésétől fogva: az egyik oldalon a semmi, a nyomorgó nép, a másikon a társadalmi igazságosság gyakran elbukó törekvése.
Mint a század legtöbb baloldalija, hol reménykedett, hol rettegett, hol undorodva hőkölt hátra a nagypolitika alakulásától, de
a szociáldemokrácia eszményét, a szolidáris társadalmat nem tagadta meg soha.
Gyanakodva nézte a rendszerváltás ifjú törökjeit, pontosan tudta, hogy
nem a Hősök terének szónoka, hanem a világpolitika zavarta ki a szovjet katonákat.
Nem hitt a koronaúsztatásban, mélyen megvetette az éledező fasisztákat, és azt, hogy miként kebelezik be szép lassan rémeszméik a magyar jobboldalt. Már jó tíz éve, hogy elaludt, de emlékeinkben maradt az az elérhetetlen ideál, az a küzdő, szabad lelkű és nagy igazságérzetű ember, aki volt.
Persze mi is, mi ketten sokat beszélgetünk lélekben, álmatlan éjszakákon, ha dönteni kell, ha öröm, ha bánat ér. Nem mindig fogadom meg a tanácsait, erre aztán rendre rá is fázok. Elsietett vagy éppen elmulasztott szakítások, kényelmetlen helyzetek, rossz haverságok a tanúi ennek. A szkeptikus távolságtartást az új, hangos megváltóktól, azt azonban nem felejtem el soha.
Amikor például egy túlburjánzó zászlóerdő közepén valaki jó családról és pedigréről beszél, a fasiszta Wass Albert verseivel hív a nemzetet egyesítő harcba és a szélsőjobboldali kormányvilágból pár hónapja kilépve az ideológiák meghaladását hirdeti, amely kísérleteket aztán valahogy
mindig a szegények, a dolgozók, a kisebbségek és az elnyomottak, sosem az úrifiúk szenvedik meg,
akkor azért elkezdek gyanakodni.
