Abban reménykedik, hogy ez csak egy rémálom.
Szerdán a Belügyminisztérium közleményben jelentette be, hogy budapesti iskolákból elbocsátanak 8 tanárt, akik részt vettek polgári engedetlenségi akciókban. A legjobban érintett iskola a Karinthy Frigyes Gimnázium volt, innen egyszerre hat tanárt küldtek el, csütörtökön és pénteken már nem is tudtak kinyitni.
Most az egyik kirúgott tanár, Horváth Brigitta a Nyugati Fénynek küldte el levelét, amiben leírja milyen érzés volt átélni a szerdai napot.
Írását változtatás nélkül közöljük:
„Nálunk, a Karinthy Frigyes Gimnáziumban 6 tanár érintett, de nem tudjuk, nem értjük, hogy miért pont az a 6. Másnak is van ugyanannyi polgári engedetlenségben részt vett napja, mint pl. nekem, ennek ellenére ő nem kapott azonnali hatályú felmentést. Lehet, hogy tanórákat számoltak, de nem ez szerepel a felmentésen (csak a napok).
A végzőseimmel volt órám, ők olvasták fel a Telex cikkét óra végén, hogy 8 tanárt kirúgtak. Ebben még nem voltak nevek, se iskolanevek, de ott már volt rossz érzésem, hiszen mi fáklyavivők voltunk eddig is, sejtettem, hogy a Karinthy érintett. Kérdezték, hogy tudok-e bármit, de én ekkor még semmiről nem értesültem. Majd egy kedves kolléganőm várt az ajtóban, ekkor már tudtam, nem is kellett semmit mondania. Összeraktam a képet. Derült égből villámcsapásként ért, aznap pont nem számítottam rá. Kiszámíthatatlanul és minden előzetes jel nélkül történt mindez. Persze november közepén 1 hetes munkabeszüntetést tartottunk, majd csatlakoztunk az Eötvös gördülő munkabeszüntetéséhez is, így élvonalban jártunk, hiszen valljuk, a csend nem rend.
Először nem fogtam fel, kapkodtam a fejem, kiderült a másik 5 név, és felbolydult az iskola. Gyülekeztünk a titkárság előtt, hogy átvegyük az ítéletet tartalmazó levelet. Közben gyorsan összerántottam az osztályomat, hogy személyesen mondhassam el nekik, hogy a következő naptól már nem vagyok sem az ofőjük, sem a magyartanáruk. Zokogó diákokat kellett otthagynom az aula közepén, mert jöttek értem, hogy menjek, át kell venni a felmentést. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Utána csak szorongattam a levelem és potyogó könnyekkel tébláboltam az iskola folyosóján. Eddigre már a telefonom felrobbant, sorra kaptam az aggódó üzeneteket, hogy ugye én nem? Mindre ugyanaz volt a válasz: de, kirúgtak.
Annyi ölelést, mint ott és akkor, kollégáktól és diákoktól egyaránt, még nem kaptam.
Jogos-e? Jogot sértettem, ez tény. 5 napon nem tartottam meg a tanóráimat. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert volt olyan végzős órám, amit megtartottam, vagy feladatot adtam a diákjaimnak. Azt is érdemes tudni, hogy minden nap dolgoztam ekkor is: nem tanórákat tartottam, hanem javítottam, adminisztráltam, készültem, szerveztem. Mert a pedagógusi munka nem kizárólag a tanórák megtartásából áll. Legkevésbé abból áll. Tehát a felmentésben szereplő indok, hogy korlátoztam, megsértettem a diákok tanuláshoz való jogát, részben igaz, ugyanakkor úgy érzem, hogy nem arányos büntetés a felmentés, hiszen az ő döntésük miatt, ki tudja, hogy a csoportjaimnak lesz-e magyartanára a következő hónapokban. Akkor az nem a diákok tanuláshoz való jogának korlátozása?
Illetve azt is figyelembe kellene venni, hogy miért nem tartottam meg az órákat: mert nem maradt más eszközünk, a sztrájkjogot kiüresítették, ez volt az egyetlen módszer, amit érvényesnek és hatásosnak láttam, hogy a hangomat, az elveimet és a céljaimat hangoztassam, kifejezzem.
Felelős? Az egész oktatási rendszer úgy rossz, ahogy van. A rendszer áldozata vagyok, de ennél rosszabb, hogy maradtak még sokan, akik nem dönthetnek vagy nem döntenek helyettük, hogy maradnak-e: ők a diákok.
Hogyan tovább? Nehéz kérdés. Ahol egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Lehet, hogy most jön egy átmeneti időszak, amikor máshol mást fogok csinálni, kevesebb munka- és lelki teherrel, mint itt, de egy biztos, a szívem mélyén mindig pedagógus maradok.
Elköszönni még nem tudtam a diákjaimtól, mert egy pici remény még él bennem, hogy ez hátha csak egy rémálom, s felébredek és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.”
