Magyarország nem demokrácia.
A neves brit történész, Timothy Garton Ash, több mint negyven éve kutatja Közép- és Kelet-Európa legújabb kori történetét. Emellett közéleti szerepvállalása is jelentős, rendszeres szerzője vezető brit, török, spanyol és amerikai lapoknak is. 2017-ben pedig megkapta a legrangosabb európai közéleti elismerést, a Károly-díjat.
A történész professzor, a múlt héten a Margó Fesztiválon Budapesten mutatta be az Európa Könyvkiadónál megjelent legújabb, „Szólásszabadság” című könyvét, mely alkalomból beszélt a Telexnek az orosz–ukrán háborúról, az európai populizmus és illiberalizmus jövőjéről és arról, miért tartja személyes ügyének a magyar demokráciát. Úgy látja, az Orbán-rendszer jó példa arra, milyen is egy kifinomult módszerekkel irányított, modern totalitárius választási rezsim.
A történész az orosz-ukrán háború legfőbb történelmi jelentőségének azt tartja, hogy ez az 1989 utáni korszak vége;
„szimbolikusnak is tartom, hogy a Kercsi-szoroson átívelő híd felrobbantása után az Ukrajnában harcoló orosz erők élére kinevezett új parancsnok, Szergej Szurovikin 1991-ben a Gorbacsov elleni puccskísérletben is részt vett. Ukrajna meghódításának kudarca, az egykori szovjet tagállamok elidegenedése Oroszország számára azt jelenti, hogy újra kell gondolnia a több száz éve élő birodalmi eszméjét”.
Arra vonatkozóan, hogy mi jöhet Putyin után, egy esetleges „posztputyini Oroszországban”, elmondta, hogy egy ilyen szintű változáshoz szükség van markáns politikai szereplőkre, a hadseregre, gazdasági elitre, civil társadalomra. Közölte: Oroszországban nem látni ilyen cselekvőképes szereplőt. A hadsereg ugyanis hagyományosan rosszul teljesít puccsok terén: 1825-ben a dekabrista felkelés bukott el, 1917-ben a februári forradalmat néhány hónap után követte a bolsevik hatalomátvétel, 1991-ben pedig a Gorbacsov elleni puccskísérlet fulladt kudarcba.
A történész arról, hogy mit tanulhatunk Ukrajnától, elmondta, hogy Ukrajnát is kritikusan kell szemlélni.
„Én George Orwelltől megtanultam, hogy a legkeményebb kritikát a barátokkal szemben kell gyakorolnunk, és minden együttérzésünk mellett is kritikusan kell szemlélnünk Ukrajnát is.
Azonban van valami, amit mindenképpen megtanulhatunk, hogy a liberalizmus és nacionalizmus megférnek együtt, ugyanúgy mint – ezt önöknek magyaroknak biztos nem kell magyaráznom – 1848-ban. A liberalizmusnak a kilencvenes évektől kezdve egyik nagy hibája volt az, hogy csak a nemzetek feletti közösségekben gondolkozott, a nemzeti közösségekről való beszédet meghagyta a jobboldalnak. Szóval nagyon jó dolognak tartom, hogy
Ukrajna megmutatta, hogy a liberalizmust a nemzeti szuverenitással, a nemzeti demokráciával is lehet azonosítani”
— fejtette ki Timothy Garton Ash.
Hozzátette, a liberalizmus hitelessége a 2008-as gazdasági válsággal megrendült, úgy látja, hogy a politikai liberalizmus kezd visszatérni, de nem a macroni formában, ahol a liberális centrum egy nagy ernyőszervezet, hanem úgy, hogy az új liberalizmus eszméi kiáramlanak különböző jobb- és balközép erőkhöz. Mint mondta, ezt Emmanuel Macron francia elnök képviseli meggyőzően, hogy a polgárok egyszerre lehetnek franciák és európaiak, aki egyszerre támogathatja a szabadpiacot és a szociális jogokat védő erős államot. Rajta kívül talán a német Zöldek azok, akik ebből a szempontból érdekesnek tűnnek.
A történész szerint nem Európa hozzáállása lesz a döntő a háborúval kapcsolatban, ám jó hírnek értékelte, hogy
a háború megbontotta a jobboldali populizmus egységét.
„Korábban a jobboldali populizmus csomagjában az antiliberalizmus, a sovinizmus, menekültellenesség vagy az agresszív LMBTQ-ellenesség mellett mindig ott volt a mozgalmakat sokszor anyagilag is támogató Oroszország iránti szimpátia. Most viszont, ahogy azt Giorgia Meloni megválasztott olasz kormányfő példája is mutatja, ez a két vonal többeknél különvált”
— fogalmazott, hozzátéve, hogy viszont a háború gazdasági hatásai miatt Európában nagyon kemény időszak elé nézünk, és a recesszióval, inflációval terhes időszakok mindig kedveznek a populista erőknek. Ha nem tört volna ki a háború, Mario Draghi még mindig Olaszország miniszterelnöke lenne.
Magyarországgal kapcsolatban elmondta, hogy néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor őt is megszólította egyik beszédében a Mathias Corvinus Collegiumban, melyben önmagát egy Közép-Európa képviselőjének állította be; „a jó hír az, hogy ma már ezt még kevesebb jogalappal teheti”. Hozzátette, Szlovákiának eleve liberális és Európa-párti kormánya van, Szlovéniában megbukott Janez Janša, Csehországban Andrej Babiš, Lengyelország pedig Ukrajna miatt távolodott el Magyarországtól.
„Úgy vélem, hogy ez nagyon érzékeny veszteség számára”
— értékelte a történész, majd hozzátette: másfelől viszont, amennyire én látom, az Orbán-rendszer jó példa arra, milyen is egy kifinomult módszerekkel irányított, modern totalitárius választási rezsim.
Azonban úgy látja, mivel Magyarországnak komoly gazdasági problémákkal kell szembenéznie, felmerül a kérdés, hogy képes-e megszervezni magát a társadalom, képes-e valamiféle egységgé formálni az elégedetlenséget, hogy képes-e ebben a helyzetben az önszerveződésre.
Kifejtette, hogy a magyarországi médiaközeg különösen eredményes lehet a narratívaépítésben és a propaganda terjesztésében.
„Amikor legutóbb, a 2022-es választási kampány idején itt jártam, akkor azt tapasztaltam, hogy amikor, mondjuk, egy idős választónak ugyanazt mondja az óriásplakát, a tévé és az elé kerülő Facebook-posztok, akkor úgy a három forrás alapján
azt gondolhatja, hogy ez a valóság, mivel nem tudatosul benne, hogy ez a három külön forrás valójában egyetlen kútfőből ered”
— fogalmazott, megemlítve két kitörési utat: az első az – mondta- , hogy meg kell keresni az embereket, akármilyen platformot használnak is. A másik pedig az, hogy szükség van egy ellennarratívára, melyet terjeszteni lehet. Ez több, mint a rendszer kritikája; ez egy pozitív narratíva. Az olyan balközép politikusok, mint Tony Blair, úgy arathattak sikereket, hogy megvolt a pozitív narratívájuk, víziójuk az országról.
„A probléma nem a konzervatív-nacionalista ideológiával van, mert – akár szimpatikus ez a nézetrendszer, akár nem – Orbánnak természetesen szíve joga ennek képviselete.
A probléma a magyar demokrácia lerombolásával van,
azzal, hogy a politikai versengésnek nincsenek egyenlő feltételei, és nem érvényesülnek a szólásszabadság feltételei”
— hangsúlyozta.
A történész felidézte, mikor Orbán a már említett MCC-beszédében megszólította őt, egy magánlevélben is megkereste, melyben válaszolt arra a kijelentésére, miszerint ő egy Európára veszélyes trend képviselője. „A levél megfogalmazása alapján ez egy meghívónak tűnt, és lehetséges, hogy örült volna, ha kollégámhoz, Niall Fergusonhoz hasonlóan én is élek az alkalommal” — tette hozzá.
Timothy Garton Ash arról is beszélt, hogy szívügyének tekinti a magyar demokrácia sorsát:
„Először 1979-ben jártam önöknél, és 1989-ig figyelemmel kísértem az elnyomás folyamatos enyhülését, a szabadság növekedését, majd a demokratikus átmenetet. Ez a pozitív változás meghatározó élményeim közé tartozik, szóval igazi gyomorütésként hat, amikor azt látom, hogyan pusztítják el a demokráciát”.
Kitért rá, hogy nem tartja Magyarországot demokráciának, majd felidézte, hogy az Európai Parlament a közelmúltban nagy többséggel elfogadott határozatban is kimondta:
Magyarország már nem teljes értékű demokrácia.
(telex.hu)
