Rengeteg negatívumot sorolt fel L. Ritók Nóra. Szerinte előbb-utóbb tarthatatlan lesz ez az állapot.
L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője szívszorító bejegyzésben világított rá arra, hogy nagy baj van a magyar oktatási rendszerrel.
Ő az a pedagógus, aki a mélyszegénységben élő gyermekek felzárkóztatásán dolgozik, már több mint húsz éve segít őket tehetséggondozással, személyiségfejlesztéssel, különösen a hátrányos helyzetűeket.
Tavaly egyébként az Orbán-kormány a felére csökkentette az Igazgyöngy Alapítványnak járó támogatását. L. Ritók nemrég a Vadászati Világkiállítás kapcsán szóvá is tette, hogy állatok kitömésére milliókat szórnak el, az éhező gyerekektől meg sajnálják a pénzt.
L. Ritók teljes bejegyzését változtatás nélkül közöljük:
„Féltem az oktatást…a gyerekek jövőjét. Már túl sok dolog van, amiról azt gondolom, nem jó irány… Olyan sok, hogy már nem tudom, hogyan lehet a negatív tendenciákat megfordítani.
Még mindig úgy néz ki, mint ami működik. Látszólag. De szerintem csak azért, mert még vagyunk annyian, pedagógusok, akik, ha a legtöbben idősen is, de még dolgozunk… Meg azért is, mert ezek a rendszerek nagyon lassan változnak.
Ez azonban sajnos mindkét irányban igaz. Sőt, az eddigi tapasztalat, hogy rontani mindenen gyorsabban lehet, mint javítani.
Csak címszavakban, mit érzek negatívnak (a sorrend nem fontosságot takar, csak ahogy eszembe jut): a központosítást, amiben a településektől elszakadt az iskolarendszer; a központi irányítás túltengését, ami elvette a pedagógusok önállóságát, önbecsülését; a pedagógusbérek helyzetét, annak a minimálbérhez való viszonyát; az iskolák arculatteremtő tevékenységétől megfosztott, végrehajtószerepbe tett iskolaigazgatókat;
az oktatási szegregáció elszabadulását; a mindenbe belebújtatott ideológiai kényszert; a korszerűtlen tananyagokat, a szakmai tartalmak átértékelését; a kultúra értékeinek megkérdőjelezését;
a túltolt nemzetieskedést; a sikerorientált indikátorkényszert, amiben nem működhet a hibajelzés; az ellenőrzésekkel fenyegetést; az oktatás esélykiegyenlítő funkciójának eltűnését; a segítő szakemberek hiányát;
azt, hogy a pedagógusok magukra vannak hagyva az integrálható SNI gyerekek oktatásában; az egyoldalú, sok esetben színvonaltalan tankönyvpiacot; a szektorsemlegesség hiányát a finanszírozásban;
a különbséget az iskolák felszereltségében; a továbbképzések elüzletiesedett, szakmaiságot háttérbe toló rendszerét; a pedagógusképzést, ami csak az átlagra készít fel; a felsőoktatás bizonytalanságát az alapítványi forma miatt;
a szakképzés bizonytalanságát, minden miatt; a tankötelezettségi korhatár 16. évét; a lemorzsolódás kockázatának kitett gyerekek elkendőzését;
a nem a készségfejlesztésre, hanem a biflázásra fókuszáló elvárásokat; a kreatív intézményvezetők/pedagógusok elűzését;
az LMBTQ téma valótlan kockázatként kezelését az iskolában; a támadó, ellehetetlenítő, fenyegető viszonyulást, ha valaki mégis hibát jelez; a gyerekek kihasználását politikai célokra; az iskolarendőrt; a kétkedés képességének hiányát döntéshozói szinten;
valamiféle múltba révedező értékrend megerősítését az oktatásban, aminek az üzenete: aminek születtél, az is maradsz;
az egzisztenciális biztonság pórázán tartott pedagógusokat; a szakképzett tanerő átértékelését; a pedagógusszakma presztizsének elvesztését támogató döntéshozói nyilatkozatokat, a rendszerszintű hibák hárítását a pedagógusokra, szülőkre, gyerekekre…; a valótlan kép kommunikálását…
Biztos tudnám még folytatni a sort… De ez már túl sok probléma! Meddig bírja így az oktatási rendszer? És hogyan számolunk el az elveszített generációkkal, és annak következményeivel?”
