„Kimondhatatlanul fájdalmas ez nekem és népünknek” – mondta az örmény miniszterelnök a „békenyilatkozat” aláírásakor.
Nikol Pashinyan örmény miniszterelnök és Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök Vlagyimir Putyinnal együtt megállapodást írtak alá a hegyi-karabahi háború lezárásáról.
Ennek eredményeképpen mind az azeriek, mind az örmények a jelenleg uralt területeken maradnak, ami ez esetben az örmény vereség miatt három régió, Agdam, Kalbajar és Lacin azeri fennhatóság alá kerülését jelenti.
Elvileg a konfliktus során elűzött örmények visszatérhetnek településeikre, ezt az ENSZ Menekültügyi főbiztossága fogja menedzselni.
Oroszország fogja biztosítani a helyzet stabilitását, Vlagyimir Putyin békefenntartó kontingens létrehozásáról beszélt, melynek egyik feladata a hadifoglyok és az elesettek hazájukba való visszaszállítása lesz, a másik pedig az esetleges agresszió visszaszorítása.
Az örmény népet súlyosan érintette a katonai fölénnyel támadó azeriak győzelme. Jerevánban a megállapodás bejelentése után zavargások törtek ki, melyeknek során a tüntetők benyomultak az örmény kormány épületébe és a miniszterelnököt árulónak nevezték.
Pashinyan azt mondta a konfliktus lezárása kapcsán:
„a nyilatkozat tartalma kimonhatatlanul fájdalmas nekem és a népünknek. Ezt a döntést a katonai helyzet alapos elemzésével és az azt legjobban ismerő embereknek az értékelése alapján hoztam meg.”
A miniszterelnöknek nyilván nem volt más választása, mert az örmények sokkal kevesebb forrással rendelkeztek a harcokhoz és a Puytintól várt segítség elmaradt, hiszen azzal az orosz elnök magára haragította volna Recep Erdogant.
Az örmények, ahogyan azt a tüntetések és zavargások is mutatják, nem fognak belenyugodni a területvesztésbe és erre utal valójában Pashinyan kommentárja is, miszerint „Ez nem győzelem, de nem is vereség, amíg nem tekintjük magunkat legyőzöttnek. Sosem fogunk magunkra legyőzöttként tekinteni…”
Mindez némileg ellentmond Vlagyimir Puytin szavainak, aki a válság tartós rendezéséről beszélt, és arról, hogy mindkét nép érdekeit figyelembe vette a megállapodás.
Ez persze annyiban igaz, hogy egyik népnek sem áll érdekében, hogy még többen haljanak meg a konfliktusban, melynek azeri oldalról való kezeléséről Armen Sarkissian, Örményország elnöke festett nagyon negatív képet egy, a Kathimerini daily-ben megjelent interjúban.
Az elnök azt mondta, hogy nem hinné, hogy a konfliktusnak vége van, hiszen az azeriek folyamatosan megszegték az 1994-ben kikiáltott fegyverszünetet.
Elmondása szerint az azeriek többmilliárd dollárért tudtak fegyvereket venni és ezeket nem is féltek használni, miközben Örményország a konfliktus békés megoldására törekedett.
„A kilencvenes évek eleje óta Azerbajdzsán megtízszerezte a katonai büdzséjét és soha nem fogta vissza magát a durván xenofób és militarista retorika alkalmazásában. Most akcióban is látjuk a népirtó szándékukat.”
Arról, hogy az azeri katonai akciókat Törökország támogatta, az elnök azt mondta: „a diktatúrákat nem érdekli a népük sorsa és jóléte, nem értékelik az egyszerű emberi életet, értékeket és a méltóságot. A nem-demokratikus rezsimek, legyen szó akár Bakuról, akár Ankaráról, az erejüket és büszkeségüket a saját népük szenvedéseiből merítik.”
Mindeközben azerbajdzsánban ünnepelnek az emberek: Bakuban tömegek vonultak a Mártírok Újtán, mely valójában egy temető. Itt hálát adtak a mártíroknak, akik részt vettek az egyébként őrmény nemzetiségű emberek lakta Nagorno Karabach „felszabadításában”.
Az emberek azeri és török zászlókkal vonultak és olyan szlogeneket skandáltak, hogy „Karabach Azerbajdzsán” és „Karabach a mienk”.
