„Nagyjából épp 15 esztendővel ezelőtt kitűztem egy kokárdát a kabátomra. A metsző hideg tél lassan kezdett átfordulni tavaszba. A nap egyre gyakrabban merészkedett ki a felhők mögül, az esték egyre kevésbé voltak hidegek, így néha már törzshelyünk, a Kamara kávézó teraszára is ki lehetett ülni egyik kezünkben egy fröccsel, a másikban Heti Válasszal, Demokratával, vagy Magyar Nemzettel. Direkt úgy tartva, hogy lássák – én polgári sajtót olvasok.
Ön kérte, hogy tűzzük ki azt a kokárdát, és olvassuk azt a sajtót.
Ma már semmit sem vennék magamra, amit Ön kér, és semmit se olvasnék nyilvánosan, amihez Önnek köze van.
Mert szégyellném magam. Ön helyett. Másfél évtized telt el. Nem olyan sok idő – mégis egy örökkévalóság.
Akkor, 2002-ben húsz éves voltam, és életemben először éreztem, hogy pontosan tudom, hova tartozom. Az irigy, alpári, proli Magyarországgal szemben a nemzetihez, a keresztényhez, a polgárihoz, amely nem a mocskolódás és köpködés, hanem a „szeretet és összefogás” erejében hisz.
Emlékszik még egyáltalán ezekre a szavakra, Viktor? Én még igen. Itt szorongatom a kezemben utolsó reliktumaként egy nyomtalanul elpusztult világnak. (…)
Ma már szó sincs az ellenfél méltóságáról, csak az ököljogról, Magyarország pedig csak azé a maroknyi magyaré, akik elférnek a Pancho Aréna VIP páholyában.
A bársonyszékből emberkedő, nagyképű, tahó bolsi pedig ma 2017-ben, nem más, mint Ön, Viktor.
Akinek egy kemény kritikáktól és mázsás vádaktól súlyos parlamenti felszólalásra csak annyi a válasza, hogy
„Buzi vagyol!”
De még ezt is csak finomkodva körülnyalva, hogy, ha számon kérik, ki lehessen csusszanni az aljas, sunyi szóképből. A kilencvenes évek elejének korlátoltan liberális, de kétségbevonhatatlanul vagány Orbán Viktora még legalább bekiabált volna a beszéd közben: „Buzi Vona!” De Ön ma már ehhez is reménytelenül gyáva.
„Uramisten, ki ez az ember?”
– kérdezem magamtól egy napja.”
Balogh Gábor nyílt leve Orbán Viktornak (Alfahír)
