Betelt a pohár.
Az egyik kisebb Tisza-párti propagandalap, a Magyar Hang karaktergyilkos cikket jelentetett meg Ceglédi Zoltánról, amelyben durva személyeskedésekkel, illetve ellenőrizetlen pletykákkal igyekeznek lejáratni a politikai elemzőt.
Az egészen penetráns stílusú cikk miatt Konok Péter történész úgy döntött, nem vesz tovább részt a Magyar Hang által készített Kötöttfogás című Youtube-műsorban, amelynek a kezdetek óta szereplője volt.
A Ceglédi Zoltán elleni karaktergyilkos cikket egyébként a Tisza-párti propagandalap állandó szerzője, Puzsér Róbert írta.
Konok Péter szombati posztját, melyben bejelenti a kilépését, változtatás nélkül idézzük a történész Facebook-oldaláról:
Lassan kilenc éve, hogy 2016 őszén az akkor még Simicskához tartozó Hírtévén elindult a Szabadfogás. Mikor két évre rá Simicska kivonult médiabirodalmából, ott álltunk a stúdió előtt – az aznapi felvétel már elmaradt, be se engedtek minket az odacsődített biztonságiak, de én még kaptam egy kávét -, és eldöntöttük, hogy folytatjuk. Mint kiderült, a Magyar Hangnak volt helye, technikája és embere is ahhoz, hogy aznap este már ott kerüljünk adásba a YouTube-on. Nem volt ez feltétlenül állandónak szánva, folyamatosan ötleteltünk, hogy hogyan folytassuk, különféle verziók merültek fel, így a Jobbik által működtetett N1 tévé (ez miattam hiúsult meg, nem voltam hajlandó oda menni), vagy hogy egy-egy telefonnal csináljunk teljesen sunfituning műsorokat, semmi pénzből, roppant spontán módon (ezt leginkább Wahorn András és én szorgalmaztuk).
Aztán valahogy ott ragadtunk a Magyar Hangnál, ami kényelmes is volt, és tulajdonképpen afféle win-win szituáció: nekik nézettséget hoztunk (ne felejtsük el, hogy a Szabadfogás annak idején az ország legnépszerűbb politikai vitaműsora volt, és a Kötöttfogás első adásai is elképesztő nézettségeket hoztak abban a felfokozott hangulatban), nekünk nem kellett technikát keresni, szervezni, ügyintézni. Nem volt ezzel semmi gond. Működött.
Ennek lassan hat éve, a Kötöttfogás azóta több mint háromszáz adáson van túl. Túlnyomó részükben én is részt vettem, többnyire örömmel. Nyitott, spontán vitaműsor, ahol nem szorít kegyetlenül az időkeret, és éppen egyfajta amatőrsége miatt szerethető – kocsmai beszélgetés, többnyire a jó értelemben véve. Rengetegféle emberrel vitáztam ott (ebből a szempontból egyetlen alapelvem van, amihez minden körülmények között igyekszem tartani magamat: aktív politikusokkal nem ülök le vitatkozni), néha egészen groteszk eredményekkel, de szinte mindegyik izgalmas volt a maga módján. Az sem zavart soha, hogy a Magyar Hang politikai (vagy inkább mentalitásbeli) irányvonala (a „polgári hetilap” öndefiníciója) távol áll tőlem, és ez láthatóan a Magyar Hangot mint entitást, és a munkatársait sem zavarta. Sok rendes embert ismertem meg ott, és komoly munkát láttam, gyakran nehezített körülmények között.
Éppen ezért ért roppant kellemetlen meglepetésként, mikor a lap múlt heti számának (VIII. évf. 6. szám) hátoldalán megjelent Puzsér Róbert írása Ceglédi Zoltánról. Pontosabban, nem Ceglédi Zoltánról, hanem Puzsér Róbertről, ahogy ő Ceglédi Zoltánt interpretálja. Az írás teljesen tartalmatlan, fröcsögő karaktergyilkosság, öncélú lejáratás, egészen megdöbbentő fordulatokkal, a valóságot érdekesen kiforgató „anekdotákkal”. Méltánytalan, abszurd és kisstílű. Megértem, hogy komoly vásárlói kereslet van az efféle újságírásra (amit az angolok találó néven trágyavilla-zsurnalizmusnak neveznek), de a Magyar Hang eddig – igen helyesen, úgy gondoltam, magától értetődően – nem engedett ennek a csábításnak.
Külön kínos volt számomra, hogy a Kötöttfogás adásában a lapbemutatónál ezt nem tudtam kifejteni, lévén akkor az írást még nem olvastam.
Az írástól, pontosabban annak közlésétől ezután nyilvánosan elhatárolódtam. Nem Puzsértól – neki magának kell megküzdenie démonaival és jótündéreivel –, hanem attól, hogy a lap szerkesztői nem tudták azt mondani húzónév-szerzőjüknek, hogy „bocsi, de ezt ne”. Ez nem cenzúra, hanem (sajtó)etika. Hogy az effajta karaktergyilkolászás (és nem egy politikussal, hanem egy olyan emberrel szemben, akinek egyetlen bűne, hogy más a véleménye, mint a publicisztika szerzőjének) finoman szólva is méltatlan egy olyan sajtóhoz, amely felelősséget érez a nyilvánossággal szemben. Ez egy másik műfaj, van belőle bőven mind az úgynevezett „közmédiában”, mind az úgynevezett „ellenzéki” nyilvánosságban.
Elhatárolódásomban kifejeztem reményemet, hogy ez az egész csak valami baki, félreértés, oda nem figyelés eredménye volt. Van ilyen. Ezek után levelet kaptam a lap főszerkesztőjétől, aki kiállt a cikk közlése mellett, és ultimátum elé állított: vagy nyilvánosan megkövetem a lapot, Canossát járok és építő önkritikát gyakorlok, vagy „ezentúl a műsorunkban való szereplésednek sincs értelme”.
Nos, attól függetlenül, hogy nekem kissé zavaros ez a „műsorunk” kitétel (tudtommal ez maximum közös műsor volt, nem valaki tulajdona, és én semmiféle alárendelti-főnöki viszonyban nem álltam a Magyar Hanggal), rosszul viselem a mindenféle ultimátumokat. Főleg, ha meggyőződésem, hogy igazam van.
Kiléptem a Kötöttfogásból, szomorúan bár, de sértve nem. Elváltak útjaink, van ilyen.
Ezt a döntést nem volt szándékomban nyilvánosságra hozni, nem utolsósorban azért, hogy ne ezen csámcsogjanak az ellenérdekelt kvázisajtó (igen, a kormánymédiára gondolok) mindenféle karaktergyilkosai. Gondoltam, csendben eltűnök, mintha csak kikoptam volna a műsorból, és nem kommentálom a dolgot. Továbbra is azt reméltem – ezzel is zártam a főszerkesztőnek, György Zsombornak küldött levelemet –, hogy talán azért legalább elgondolkodnak a történteken.
Elgondolkodtak. Meghosszabbították Bicskéig: a tegnapi napon a cikk megjelent a Magyar Hang Facebook-oldalán, ahol le is aratta a várható kommentcunamit. Roppant kétes siker.
Ezek után viszont úgy érzem, sunnyogás lenne elhallgatni ezt a történetet, úgyhogy ezúton nyilvánosan is deklarálom kilépésemet (amit kétségkívül kommentelők hada fog örömmel üdvözölni).
Őszintén minden jót kívánok a továbbiakban a Kötöttfogásnak és a Magyar Hangnak is. Fontos, amit csinálnak.
És most még kávét sem kérek.
.
