Bokor Gabriella szerkesztő-riporter november 11-én hunyt el.
Bokor Gabriella a Magyar Rádió világjáró riportere volt
2024. november 11-én meghalt Bokor Gabriella, a Magyar Rádió egykori szerkesztő-riportere. Ezt barátja, Gellért András, szerkesztő-műsorvezető, riporter és író közölte Facebook-oldalán.
Az újságíró korábban nem osztott meg részleteket egészségi állapotáról a nyilvánossággal.
Munkássága során számos nagy volumenű interjút készített magyar, francia és német nyelven többek közt olyan prominens személyekkel, mint a zsidó származású osztrák nácivadász, Simon Wiesenthal – emlékeztet az Index.
Különleges műsorokon dolgozott, akár a Bécsi szelet, riporterként pedig bejárta a világot. Olyan helyekről jelentkezett be, mint Moszkva és Kijev. Számos kulturális lapnak írt, és Fülei Balázs zongoraművész sajtófőnöke is volt.
Gellért András bejegyzését változtatás nélkül közöljük alább:
„»Ne hülyéskedj, menj sétálni, vagy nézz meg egy filmet, de rólam ne írj nekrológot! Ha nagyon muszáj, majd a mesterséges intelligencia összehoz valamit. És egyébként is, ne temessetek, nem haltam még meg. És nem is fogok. Na, puszi!«
Gabikám! Tudom, mert ismerlek, pontosan ezt mondanád. Mégis, hogy képzeled, hogy rólad, aki annyira, de annyira emberi vagy, ahogy mondani szokták, hús-vér, lenyűgözően intelligens, felvilágosult, modern gondolkodású, humort értő és szerető, önfeledten nevető, művelt és bölcs nőről majd a mesterséges intelligencia fog írni? Nem.
Ezt nem hagyhatom. Mivel közel negyven éven át a legapróbb részletekben is őszinték voltunk egymáshoz, ezért most is az igazat kell írnom. Sajnos, meghaltál. November 11-én, reggel. Az interneten olvastam.
Tudom, a diszkréciód, a finomságod miatt nem szóltál a közelgő nagy bajról, amely persze nyolcadik éve már ott ólálkodott körülötted. A bátorságod, végtelen optimizmusod, élni akarásod nem engedte, hogy jelezd az utolsó, végzetes roham kezdetét, utáltál volna búcsúzkodni, és nem akartad hallani a kétségbeesés megszokott szavait. Csak a legközelebbi hozzátartozóid lehettek a kórházi ágyadnál.
Rajongásig imádott fiad, Petike, aki persze már felnőtt ember. Jó, hogy láttad őt révbe érni, megnyugtatott téged, erről beszéltél nekem a legtöbbet. És persze egy szerelemről, amely Londonig repített. Hatalmas ajándék volt számodra.
Tegnap reggel, még nem tudva arról, hogy örökre elaludtál, rád gondoltam. Pár héttel korábban, egy napsütötte nyár végi napon együtt ebédeltünk, majd azzal váltunk el, most többet leszel Pesten, így sűrűbben tudunk találkozni.
Ragyogtál.
Sehol egy gyanús felhő az égen, amely baljós árnyékot vetett volna rád. Elköszöntünk, és megígértük, ott folytatjuk ahol negyven éve elkezdtük. Nem tudtam, de mégis úgy éreztem akkor, talán ez volt a búcsú pillanata.
Gabikám! Milyen jó lenne, ha segítenél most az emlékezésben. Például, hogy mikor léptél be először az Ifjúsági Osztály Ötödik sebesség című műsorának egyik szobájába, és miért éppen oda, a „baby room-ba”, ahol én is dolgoztam, később Albert Györgyi, Schranz Edit, Balázs Laci.
Tény: sok éven keresztül dolgoztunk együtt, bár nem jó szó, nem munka volt ez, hanem szórakozás, tanulás, felnövés. Szerkesztettél, interjúkat készítettél, magyarul, franciául, németül, hogy csak egyet említsek a sok ezer közül, a nácivadász Simon Wiesenthalt is te szólaltattad meg.
Ragyogó évek voltak, leszámítva azt a jelenséget, amelytől mindketten szenvedtünk: a közönytől, az érdektelenségtől. A lelkedet beleadtad a műsorokba, visszajelzést azonban csak ritkán kaptál. Pedig vártad, igényed volt erre, azok közé tartoztál, akik nem megsértődtek a kritika miatt, épp ellenkezőleg, képes voltál tanulni ezekből.
Bécsi szelet című műsorod igazi kuriózum volt, kár, hogy abban az időben még ismeretlen gyakorlat volt a rádiós személyiségek reklámozása és „felépítése”. Persze lehet, hogy a szerénységed ezt már nem is engedte volna, hogy sztárként tündökölj.
Aztán, ahogy lenni szokott, lett is, férjhez mentél, Moszkvába és Kijevbe kerültél tudósítófeleségként, ahonnan magad is „bejelentkeztél”. Jegyzeteket írtál, élő adásokban beszéltél.
A Such-éra kezdetén, amikor a Petőfi Rádiót zenei adóvá farigcsálták, hagytad ott a rádiót. Utána kulturális lapoknak írtál, milyen pazarul, és sajtófőnöke, zenei mindenese lettél Fülei Balázs zongoraművésznek.
Gabikám! Most, hogy rád emlékezem, megnyugtat a tudat, rövid, de teljes életet éltél. És úgy érzem, van valami sorsszerűség, valamilyen misztikus, nem bizonyítható összekapcsolódás: akkor pihentél meg, amikor a markológépek az utolsó tégladarabokat ütik ki a Magyar Rádió falaiból, abból a házból, ahol egykoron oly lelkes és boldog voltál. Barátodként egyet ígérek: sosem felejtünk el.”
(Gellért András/Facebook)
