Vélemény.
A Suhajda Szilárd halála kapcsán beindult kommentözön valójában nem a szerencsétlenül járt hegymászóról, még kevésbé a hegymászásról, sokkal inkább az egyes emberek egyéni értékválasztásának felmutatásáról és megerősítéséről szól.
Épp ezért nincs igazuk azoknak (például a minden slágertémára zseniális érzékkel ráraboló Pottyondy Edinának), akik most afölött sopánkodnak, hogy juj, jaj, a tízmillió hegymászás-szakértő országa lettünk. Ez nem erről szól.
Az emberi természet olyan, hogy folyamatosan összehasonlítjuk a saját döntéseinket a más emberek döntéseivel és azok következményeivel: ebben a relációban nyer igazolást a saját áldozatvállalásunk helyessége. (lásd: „Amíg a többi gyerek az iskola mögött bagózott, addig a Juditka szorgalmasan tanult, sokra is vitte.”)
Az egyik legfontosabb törésvonal az egyéni életstratégiákban a veszélykereső/veszélykerülő, vagy ha úgy tetszik, felelős/felelőtlen törésvonal.
A gyermekeit tisztességgel felnevelő szülő áldozathozatala azáltal válik még értékesebbé, ha felmutatja a másik oldalt: a szomszéd Bélát, aki állandóan a kocsmába hordta a pénzt, és a gyerekeinek soha nem volt egy új ruhája sem.
Ez egy több ezer éves diskurzus, nincs benne semmi új, már Aesopus és La Fontaine állatmeséi is erről szóltak.
Ebbe a térbe érkezett meg a saját hóbortjának élő hegymászó figurája, aki hátrahagyta a családját egy 75 százalékos eséllyel halállal végződő túra kedvéért.
Nem meglepő, hogy ehhez a napokon át minden csatornából ömlő sztorihoz emberek tömegeinek alakult ki karakteres viszonyulása, hiszen a családon belüli munkamegosztás, az extrém kockázatvállalás, vagy a felelős gyereknevelés olyan ügyek, amelyekben így vagy úgy mindenki érintett, mindenkinek van róla véleménye.
A pár százaléknyi trágár kommentet leszámítva semmi probléma nincs azzal, ha ezekről a témákról intenzív eszmecsere alakul ki, és hát mikor máskor, mint egy ilyen tanmesei történet után.
Van egy olyan érzésem, hogy a témához inkább a felelősség álláspontjáról hozzászóló szülőket és nagyszülőket fennhéjázva kiosztó véleményformálók (mint annyi más alkalommal) ezúttal is csak a saját különállóságukat, vélt felsőbbrendűségüket akarják felmutatni.
Pedig attól, hogy kiröhögik az önzetlen, gyerekeit féltő átlagembert, nem lesznek különbek. A helyükben aggódnék az egészségi állapotomért, mert azokban a szellemi magasságokban, ahová képzelik magukat, nagyon ritka a levegő.
A szerző a Nyugati Fény alapítója, 2017-2022 közötti főszerkesztője.
