Orbán vétója nem csupán erkölcstelen és indokolhatatlan, de a nemzeti érdek ellen való is.
2020-ban, a koronavírus válság kezdetén az Európai Unió vezetői példa nélküli döntést hoztak. Az EU története során először úgy határoztak: a fenyegető gazdasági válság megfékezése érdekében új pénzalapot hoznak létre, és ezt közös hitelfelvétellel finanszírozzák meg. Nagyságrendileg hétszáz milliárd euróról volt szó, minden idők legnagyobb európai konjunktúra-csomagjáról.
Az Unió vezetői hangsúlyozták: egyszer van Brüsszelben kutyavásár, az akció rendkívüli és megismételhetetlen. De nem kellett nagy jósnak lenni, hogy az ember arra tippeljen: ha az EU egyszer elindul ezen az úton, akkor, bizony, lesz folytatás. Így is lett, olyannyira, hogy mostanra már két hasonló javaslat is az asztalon van.
Az egyiket a német kormány bejelentése váltotta ki, miszerint 200 milliárd euróval sietnek a német cégek és a lakosság segítségére, hogy enyhítsék az Ukrajna elleni orosz agresszió gazdasági következményeit. Vannak okosok, akik szerint Németország ugye már nem is létezik. Ehhez képest elég erős életjelet küldtek…
Olyannyira, hogy a déli tagállamok egyike-másika azzal vádolta meg Berlint, hogy csak magára gondol, és ezzel a gigaméretű állami támogatással a határok nélküli közös belső piac létét fenyegeti. Úgyhogy inkább uniós megoldást kellene keresni – mondták -, és a koronavírus-csomaghoz hasonló, új, közös alapot kellene létrehozni.
A másik javaslat közvetlenül Ukrajnának szól. A tagállamok jövőre 18 milliárd eurót szeretnének juttatni aljasul megtámadott szomszédunknak a védekezéshez. A fedezet itt is közös hitelfelvétel lenne. Ebből a javaslatból lett újabb, hatalmas botrány a december 6-i pénzügyminiszteri tanácsülésen, ahol az Orbán-kormány, ismét, és ismét egyedüli tagállamként, vétózott. Méghozzá bármely méltányolható indok nélkül.
Miért érdekes a közös hitelfelvétel? Érdekesnek azért érdekes, mert a tagállamok gazdasági összefogásának – használjuk nyugodtan a gazdasági unió kifejezést – teljesen új szintjét hozza létre. A tagok anyagi felelősséget vállalnak egymásért. Az államok adósságát emlegetve az angol „sovereign debt”-ről, szuverén adósságról beszél. És ez a szuverén itt és most maga az Európai Unió.
Aki foglalkozott már az integráció történetével, bizonyára kívülről fújja a logikai láncolatot, ami – legalábbis a progresszív gondolkodók szerint – a belső európai vámok leépítése, a közös piac létrehozása, a közös európai pénz megszületése és a gazdasági-politikai unió, végső soron az „Európai Egyesült Államok” között fennáll.
Ennek a láncolatnak lenne kiemelten fontos lépése, egyben szükségszerűségének bizonyítéka is, ha a közös európai hitelfelvétel rendszeressé válna. Akár a közös uniós költségvetés finanszírozása, akár eseti közös vállalkozások érdekében.
De vajon jó-e nekünk, magyaroknak, a közös hitel? Ami azt illeti: nem is kicsit. Magyarország még sokáig az úgynevezett „feltörekvő gazdaságok” körébe tartozik. Az Unión belül pedig, újabban, egyre inkább a szegények, a gyengék közé. Ezt nem a gonosz „ballibsi” média terjeszti, hanem a pénzpiacok ítélik ilyennek.
Van ehhez objektív mérőszám is: az a kamat, amelyet a magyar államnak a nemzetközi pénzpiacon fizetnie kell, jóval magasabb, mint amennyit ugyanekkora adósságért az Unió kell, hogy leszurkoljon.
A portfolio.hu összesítése szerint a magyar állam adóssága mintegy 40 ezer milliárd forint, azaz 100 milliárd euró. Ha feltételezzük, hogy – euróban mérve – a közös európai hitelfelvétel következtében a magyar állam teljes adósságára 1%-kal kedvezőbb kamatot fizetne, az éves nyereség kb. 1 milliárd euró, azaz 400 milliárd forint lenne. Ráadásul, a mostanihoz hasonló válságos időkben ez a kamatkülönbség jóval magasabb.
Persze, olyan javaslat, hogy az Unió az összes tagállam összes adósságáért helyt álljon, egyelőre nincs. De annyit mégiscsak meg kell kérdeznünk magunktól, hogy a magyar miniszterelnök miért ágál olyan látványosan a közös uniós hitelfelvételek ellen. Emlékezetes: annak idején nem akarta felvenni az Újjáépítési Alapból megszerezhető kb. 10 milliárd eurónyi kedvezményes hitelt sem.
Elment helyette saját maga felvenni a hitelt máshol, és persze sokkal drágábban. Pedig az a döntés – a fenti számítás alapján – mostanság legalább évi 40 milliárdunkba fáj. (Így, háborús időben a veszteség közelebb lehet a 100 milliárdhoz.) Aztán persze szembe jött a valóság, és október végén a kormány kénytelen volt bejelenteni, de, mégiscsak kellene a gonosz Brüsszel pénze. Már ha egyáltalán odaadják nekünk, majd egyszer, tekintettel a jogállamisági eljárásra.
Az Ukrajnát támogató közös hitel elutasításának nyilván más oka is van. Esetleg érkezhetett egy telefonhívás Moszkvából. Ezen kívül gondolhatunk még egy szégyenletes, és több mint önleleplező tárgyalási stratégiára, amely a vágtató magyarországi korrupció leküzdésének állítólagos kormányzati szándékát – a függőben lévő sokezer milliárdnyi uniós fejlesztési segély megszerzése érdekében – alig leplezett politikai zsarolással akarja megtámogatni.
Az Orbán-kormány vétója, és a közös hitelekkel szembeni ellenállása ezért nem csupán erkölcstelen és indokolhatatlan is, hanem nyilvánvalóan a nemzeti érdek ellen való.
Heil Péter
