Erre döbbent rá Erdélyben.
Tóth Gabi újfent blogban szökkenti szárba magvas gondolatait, és ezekben kifejti, mit gondol a világról, az életről és saját magáról. Vasárnap például az erdélyi turnéjáról számolt be, amelyen rájött, hogy megtalálta önnön valóját.
Az énekesnő blogbejegyzéséből változtatás nélkül idézünk alább:
„Hosszú évek óta dédelgetett vágyam vált valóra ezzel a turnéval, és hosszú hónapok kemény munkája van mögöttünk a csapatommal, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy elterveztük. De nem úgy sikerült… hanem felülmúlta minden elképzelésemet.
A pandémia alatt éreztem meg igazán, hogy mennyire szükségem van a színpadra és azokra az energiákra, melyekből csak ott tudok töltekezni. Hát, most feltöltöttem minden akkumulátoromat. Olyan felemelő volt, hogy nem tudom szavakba önteni!
Csak megköszönni tudom a Jóistennek, hogy segített, mellettem/mellettünk volt, fogta a kezem/kezünk és kaphattunk abból a rengeteg szeretetből. Csodálatos hangulat fogadott ott minket, olyan őszinte, tiszta, mindent elsöprő szeretet, amit egy életen át megőriz az ember.
Az elmúlt egy év (vagy több) zaklatásai, hazugságai, intrikái, online és bizonyos fórumokon történő bántalmazásai után már kezdtem azt érezni, hogy
engem nem lehet szeretni.
Volt, hogy féltem színpadra állni.
Bár személyesen, a való életben soha nem bántottak és itthon is szeretet fogad a koncertjeimen vagy akár az utcán, de itt valahogy félnek érzelmeket kimutatni az emberek. Nagy volt a kontraszt.
El mertem hinni, hogy tényleg adok valamit az embereknek, hogy a dalaimon keresztül kapnak valamit, ami segíti őket a hétköznapokban, tartja bennük a reményt, erősíti a hitet. És végre azt is el mertem hinni, hogy szerethető vagyok, hogy van miért szeretni.
Mindenképpen visszatérek majd ide. Fontos számomra, hogy majd egyszer Hanni is lássa, megtapasztalja, magába szívhassa Erdély varázsát, az emberek kedvességét, határtalan szeretetét, a természeti csodák tengerét.
Biztosan megint bolondnak fogtok gondolni, de most, ahogy ‘csak’ írok róla és beugranak emlékképek, elérzékenyültem. Na, abba is hagyom gyorsan, mielőtt elbőgöm magam, aztán
annyi lesz a blog, hogy a Tóth már megint bőg…
Szóval, mivel ez nem egy szakmai, hanem kifejezettem az anyaságról szóló blog, ezért egy éles váltással térjünk is rá arra a témára, amin már régóta vívódom magamban, hogy meg merjem-e osztani veletek. Úgy döntöttem, röviden fogom csak érinteni, de szerintem megértitek majd az okát.
Amikor belekezdtem a blogírásba, megfogadtam, hogy bár kendőzetlenül írok majd mindenről, de soha nem szabad olyat és úgy leírnom, hogy ez később Hanninak kellemetlen legyen.
Eddig szerintem sikerült, és nem is esett nehezemre, hiszen főleg a saját megéléseimet osztom meg veletek és bár vannak olyanok (mint pl. a dackorszak), amiket nehezen élek meg, azért úgy érzem, nem kell majd szégyenkeznem a lányom előtt, és neki sem senki előtt.
Az, hogy később kezdett beszélni és azt is először – ahogy mondani szoktam – valami afrikai, törzsi nyelven, szerintem még belefér. Arra is rágörcsöltem, hogy későn kezdett el járni.
Így utólag tényleg nem értem, miért görcsöltem rá mindenre, miért hagytam elbizonytalanítani magam és nem bíztam jobban a gyermekemben. Viszont a harmadik kardinális kérdés – nevezzük bilisikernek – már nem stresszelt.
Tudtam, hogy pont akkor következik be, amikor kell, és amikor a lányom készen áll rá. És az a helyzet, hogy talán pont azért, mert nem sürgettük, nem izgultunk, a lányom 2 és fél évesen szobatiszta lett. Eszméletlen büszke vagyok rá, de hangsúlyozom, tényleg akkor is az lennék, ha csak később kerül rá sor.
Sokat röhögtem anno, mikor barátaim mesélték, milyen cseleket vetettek be a „bili buli” érdekében és örülök, hogy nálunk erre nem volt szükség. Van olyan barátnőm, aki minden sikeres pottyantás után – ahogy ő hívja – kakitáncot járt a gyerekének.
Reméltem, hogy nem mutatja meg, de megmutatta és beleégett a retinámba. Mondtam is neki, hogy
én a gyereke helyében tuti, hogy újból összekakiltam volna magam,
de legalábbis elgondolkodtam volna, hogy biztosan jó helyen dobott-e le a gólya, de az ő csemetéje jól szórakozott rajta, és végülis bevált a rituálé, úgyhogy tényleg igaz a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Én eleget csináltam hülyét magamból a lányom előtt, ezt most megúsztam, és Hannikám is.
A végső tanulság, hogy tényleg bízzunk az ösztöneinkben, a gyerekünkben és ne foglalkozzunk azzal, hogy bezzeg másnál mi volt hamarabb. E heti „lopott” Tóth-bölcsességem: Mindennek eljön az ideje… Ennek fényében legyen csodálatos hetetek!
(Tóth Gabi blogja/csalad.hu)
